Kikazuki

A Holdkert hajnali tópartján,
a moha puha ölelésén
megcsillanó harmat
suttogó fényében pihenve,
valami egészen apró,
szinte észrevehetetlen titok
mozdult meg,
egy szívhez szóló lehelet rezdülése...

Az élet rendjébe simulva,
ez a picurka mozdulat
ott szuszogott a sejtelmes,
lágyan ringó térben.
Olyan finom jelenlét volt,
amit csak a szív pillanthat meg,
amikor eljön az ideje.

Holdkert lakói ekkor még
nem értették, mi történik.
A változás
megfoghatatlan volt,
csak a tavasz első élet-illata
suhant át rajtuk
egyetlen megnevezhetetlen
pillanatban.

A tó partján,
a holdfényben,
elmúló kála szirmai
lassan zárták az élet körét,
s lehulló fényleheletként
bontották ki az elmúlás
természetes fájdalmát.
A sárgás-barna szirmok
mögött rejtőzködő titkot
még nem látta senki -
még akkor sem,
amikor már jelen volt.

A rügy áldása,
az új élet varázslata,
csak akkor mutatja meg
tiszta ártatlanságát,
amikor a szív már készen áll
a felismerésre.

A láthatatlanból
egy picinyke, alig mozduló
finom, holdfüves színű
rügyecske-lény
rezdült egyet.
Szelíd,
újjászülető tánca,
a hajnali ébredés suttogása jelezte:

"Most már láthatsz."

Sejtelmes jelenléte
a lehelet színére emlékeztetett,
arra a csillagperemre,
amikor a szív ellágyul...

A szunnyadó álomból
lassan kibomlott
egy zöld reményke,
a hajnalcsillag puha,
lágyan ringó lénye:
Kikazuki.

A Holdkert legpindurkább lakója.
A holdrügyecske-lény,
aki nem a semmiből született,
hanem abból,
ami mindig is jelen volt -
csak a szív szeme
volt még sötétségbe zárva
látására.

Kikazuki nem sietett,
nem keltett feltűnést.
Körbenézett,
és rácsodálkozott, hogy
Holdkert lakói
álomfüggöny árnyai között,
csillag nélküli éjben lépkedtek eddig.

A varázs-manócskák
óvatosan közelebb léptek
Kikazuki törékeny,
mégis erős
aprócska zöldelléséhez.
Musso Mochi moha ölelése,
Kosumoru csintalan gyöngysárkány-fénye,
Mizugami fénycsepp táncának csendje,
és Ongaku-chan halk, csilingelő trillája...,
mind elérték őt.

Kikazuki
bájosan elmosolyodott.
Ebben a pillekönnyű,
rügyfakasztó ragyogásban
benne volt minden új kezdet,
minden frissen születő élet ígérete,
minden remény és minden felismerés,
amit a szív már magában hordozott,
de még nem látott.

E tündöklő csoda másodpercében
a Holdkert csendje finoman rezdült egyet,
az élet hangja megpendült -
lassan, mélyen, békésen -
ahogy csak akkor
lélegzik a lélek,
amikor láthatóvá válik
a szívben rejtett jelenlét -
és a világ csendesen megváltozik.