A mágikus szívdobbanás...

Kosumoru

A Holdkert csendjében
másképp lélegzett az élet.
A tó felett, a holdfény derengésében
valami egészen finom,
leheletszerű
csillagpára lebegett.

A terek közötti résből születő
fény sejlett át az éjszakában.
A csillagközi csend sűrűje,
a távoli fények
mély emlékezete
és egy cseppnyi kíváncsiság
kezdett formálódni...

Mintha a világ
egy indurka-pindurkát
közelebb húzódott volna önmagához.
Ég és víz határán
aprócska rés nyílt,
melyen át egy eleven,
belül pislákoló fény
figyelni kezdte Holdkertet.

A csillagpára lassan összehúzódott,
majd finom tágulásában
kékes-arany csillanások
sziporkázásában
felvillant a csillagszív,
s mókásan pulzálni kezdett.

A réseken átszűrődő
fény táncának
csillagfonál-gombolyagából
csillant fel egy apró
lélekmozdulat.

Egy pajkos -
leheletfinom villanás
érintette meg a Holdtó tükrét.
A csillagpára érezte,
hogy a világ hívja -
olyan gyengéden,
olyan türelmesen,
mintha már nagyon régen
várt volna rá.

Ebben az édesen lebegő,
nyugalmas,
mégis játékos csendben
érkezett meg
tiszta, mély rácsodálkozással
az egész Holdkertre:
Kosumoru.

Ő Holdkert
csillagfény-huncutsága,
a legkíváncsibb kis lakó,
aki mindig a fény mögé néz,
árnyékban bújócskázik,
és selyemfényben alszik el...

Kosumoru csintalan láng-pöffjének
bátor villanására
Musso Mochi figyelt fel elsőként.

A csillagfény első,
pindurka,
alig észrevehető
sziporkázásánál tudta,
hogy megérkezett,
akit mindig várt,
akit mindig ismert,
akit soha nem hagyott el,
aki soha nem volt távol,
aki mindig is része volt...

Párnagombóc lényének
mosolya, puhasága,
ölelő moha-melegsége
rögtön magához vonzotta
Kosumoru
rakoncátlan gyöngysárkány-fényét.

A moha-otthon
méz-ösvénye mellett
a világ hirtelen belépett
egy mágikus,
mókafényű,
varázsmély világba:
Kosumoru
csillagfonál-ösvényének
kacagva lángoló mélyébe...