A szívcsepp szótlan hívása

Holdezüst-kapu csendjében...

A tó víztükrén,
a hófehér telihold békésen ragyogó
visszfénye mosolygott.
Tsukimori és Mikazuki
csendben ültek
egymás mellett a parton.
Lélegzetük egybeforrt,
s a tó vizén
finom,
távoli harmatgyűrű hulláma
kezdett ringatózni.

Tapinthatóvá vált
a nyugalomban szunnyadó
sejtelmes bizsergés.
Szívükben kicsinyke
fény-szikra gyúlt:
s hangtalanul szólongatta,
hívta őket...

A kert megtelt
a holdfényben csilingelő
hangtalanul hangzó
selymesen cirógató
leheletfinom dallammal.
A zene életre kelt
szívük mélyén,
s csendesen,
félénken
lágy dalra fakadt.

Ekkor valami,
nesztelenül közeledni kezdett
Holdkert sejtelmes fényeiben.
A fák levelei
váratlanul megmozdultak.

Tsukimori érezte, hogy
ez valami új,
amit még nem ért...,
de pontosan ismer.
Hisz szíve legmélyebb
zugában mindig is
ott várakozott csendesen,
szótlanul,
észrevétlenül.

Mikazuki sejtelmesen mosolygott.
Egy ismeretlen-ismerős
érzés kerítette hatalmába.
Minden rezdülése,
minden szívdobbanása tudta,
hogy ez egy örök pillanat.
Ami soha nem keletkezett, és
ami sohasem múlt el...

A Holdtó felszíne lassan
selymesen fénylő
álló víztükörré szelídült.
A fény
szelíden lépcsőkké, majd
egy csillagporral hintett
boltíves
aranylón-holdezüst kapuvá
formálódott.

A kapu nem átjáró, hanem
holdezüstből hajló,
finoman csillámló híd, mely
befelé vezet,
s összeköti a tiszta szívek
hold-hullámzását.
A tó felett
lebegő csillagpor-szerű
dallamfény sejlett fel,
mint apró, csillanó
csillagfény-pihék.

Tsukimori és Mikazuki
egy kicsit közelebb húzódtak
egymáshoz.
Szívfényük bizalomteli
csendjében
tudták, hogy
valami kezdetét vette,
valami elindult,
ami már régóta
életre szeretne kelni.

Már nincsenek egyedül.

A tóban egy újabb hullám
moccanva rezdül, s
a hold fénye puhán
széthullik a víz
törékeny felszínén.