Tsukimori és Mikazuki

A telihold mosolyogva nézett
Holdkert első két
manócskájára.
Tsukimori lassan
a kert tava fölé hajolva
először pillantotta meg
saját fénye tükröződését.

A víztükör mélyén,
áttetsző csillámlás jelent meg,
egy halk rezdülés,
egy apró hullám:
Tsukimori könnycseppének
szelíd visszfénye:
Mikazuki
selymes csillogása.

A tó felszíne megmozdult,
mélységének csendjén
átcsorgott Tsukimori békés fénye.
Mikazuki
cseppjébe sűrítette a tükörképet, hogy
örökre megtarthassák
felismerésük varázslatát.

A fény csak akkor él,
ha valaki megőrzi lágy sugarait;
s a harmatcsepp csak akkor születhet meg,
ha a fény gyengéden megérinti
saját tükröződését.

Mikazuki halvány tükörfényében
Tsukimori meglátta azt,
amit a fény szeretne megőrzini:
hogy a csend nem üresség,
hanem a fény lélegzésének
szelíd,
szeretetteli mosolya.

Kettejük alig észrevehető keringőjéből
megszületett Holdkert
harmatfény-ösvénye.
Az ösvény,
amelyen az arra járó
rálelhet
a szeretet igaz fényére.
Az igazságra, hogy
az óceán
egyetlen cseppje elég ahhoz,
hogy önmagadra ébredj.

Tsukimori és Mikazuki
már a kezdetek kezdetén tudták -
szívük tisztaságának bizonyosságával,
hogy ők ketten ugyanannak
a fénynek a megnyilvánulásai.
Létük egy,
s elválaszthatatlan.
Teljességük ereje
egymás fény-emlékezetének
őrzése.

Szelíd,
egymásban önmagukra ébredő
szeretetteljes mosolyuk
bársony fénye
csendesen
tovább ringatózik Holdkert tavában...