Az első mosoly...

Tsukimori és Mikazuki

Mint minden igazi történet,
ez a mese is a mozdulatlan
csendből hajtott ki,
mint egy apró rügyecske,
ami az élet
leheletétől lágyan, de
elszántan növekszik
a fény felé...

A világ még színtelen volt.
Nem volt kert,
nem voltak manócskák,
de még hold sem ragyogott az égbolton -
csak egy nagy,
mély és végtelen csend volt,
mint az alvó tó víztükre.
Minden mozdulatlan volt
és néma.

Ebben a végtelennek tűnő
tiszta semmiségben
egyszer egészen halkan,
szinte észrevétlenül
megmozdult a Fény.

Nem ragyogott.
Nem volt harsány, 
és nem vakított.
Egyszerűen csak volt.
Mintha mindig is ott lett volna.
Ő volt Tsukimori.

Nem mozdult.
Nem lélegzett.
Csak ült.
A béke lengte körül,
mint óceán mélyét a csend.
Ő volt a mozdulatlan fényoszlop,
akinek a jelenléte maga volt
a világ első határa.

Ekkor valahonnan...
talán a fény leheletfinom
lágyan selymes rezdüléséből,
vagy egy láthatatlan kérdésből,
talán egy alig hallható
sóhajból:
egy harmatcsepp született.

Áttetsző.
Gömbölyű.
Lágyan pihe-puha, és fátyolfinom,
mint a fény első könnycseppje.

Ez a csillámló kis cseppecske
nem akart morcosan a földre gurulni,
ő lebegni, táncolni született.
Libbenni.
Mozdulni...
Könnyedén megérinteni azt,
akihez tartozik.

Így érkezett meg
Mikazuki,
a holdharmat puha hangja,
az első mozdulat.
A mozdulatlan fény
és a megcsillanó harmatcsepp
első érintésében
a csend megmozdult.

Ebben a pillanatban,
az első közös rezdülésben
született meg a Holdkert.
Nem csupán a fényből.
Nem is csak a csendből.
Nem a vízből,
nem a sötétből,
és csupán a hang is kevés lett volna hozzá.

A Holdkert,
kettejük egymásra ébredéséből
született.

A világ első lélegzetének mosolya,
a csend fényének,
és a mozdulat harmat-könnycseppének
összeérintéséből csendült fel...