Kikazuki 芽月 (きかづき)

tiszta szívű kis
rügy-manó szelíd fénye
remény sugara

A szívben születő növekedés pillanatlehelete. 

A Holdkert csendes hajnalán,
amikor még a harmat gyöngyszemenként
csillogott a levelek szélein,
és a fény alig-alig érintette meg a világot,
egyszer csak...
valami megmozdult.
Nem volt hangos.
Nem volt látványos.
Talán senki észere sem vette.

Egy icurka-picurka mozdulat volt,
egy apró rezdülés,
egy alig hallható
világra készülő sóhaj
Holdkert tisztásának szívében.

Ő volt Kikazuki –
a titkos rügyben magát tovább álmodó
jövő első reménysugara.

Nem született:
csupán kibomlott
a szeretet könnycseppjének lágy selymes fénymagjából.
Ahogy a rügyek szoktak –
lassan, szemérmesen, mégis megállíthatatlanul.

Kikazuki olyan varázslélek,
aki nem akar többnek látszani, mint ami.
Egy kezdet.
Egy lehetőség.
A jövő apró, új hajtása.

A levelei finomak, mint a friss reménysugár,
és ha valaki túl közel megy hozzá, óvatosan
visszahúzódik –
de nem félelemből,
hanem mert még tanulja a világ ritmusát.

Az első hang, amit megtanult,
a levelek susogása volt.
Az első fény, amit megismert,
a hajnali hold halvány ezüstszéle.
Az első érzés, amit valaha átélt,
a növekedés csiklandós bizsergése volt –
a "most valami történik bennem" érzés,
amit minden újjászülető lélek ismer.

Kikazuki világa nagyon különös és bájos:
rezdülése a lehelet finomságaé,
minden picinyke részlet jelentést hordoz:
- A moha puhasága a biztonságot.
- A harmat illata a megújulást.
- A csend pedig a növekedés bölcsességét.

Ha valaki szeretettel közelít hozzá,
levelei finoman remegni kezdenek, mintha apró
buborék-rügyek pattanának köré, áttetsző fényfoszlányokban.
A telihold fényében Kikazuki mindig egy picit nagyobbra nő,
mert a holdfény táplálja varázslénye lelkét a leginkább.

Kikazuki nyugalmat és reményt hoz.
Nem siet.
Nem akar meggyőzni.
Nem akar bizonyítani.
Ő csak... növekszik.
Csendesen, de rendíthetetlenül.

Kikazuki az a részed,
amely még formálódik, alakul, növekszik.
Az a gyengéd, rezgő kicsinyke belső rész,
amit nem biztos, hogy meg mersz fogni,
akár rá mersz nézni, mert még nem tudod,
"mi lesz, mi lehet belőle..."

Ha hagyod lassan fejlődni,
kinyílni,
kivirágozni,
akkor egyszer csak ott találod magad
a jelen pillanatban –
abba a varázslatos térben,
ahol a jövő már elindult,
a múlt már kiengedte görcsös szorítását,
elengedte a ragaszkodását.

Kikazuki a finom, törékeny, de szívós növekedés,
az a benső részed, aki épp most tanul:
élni,
bízni,
kinyílni.
Ő a jövő reménysége.