ami nem áll össze...

"A világ rendje nem a dolgokban van, hanem a látásban."
— Hamvas Béla —

Mit jelent, hogy valami koherens*?
Milyen működési modellt ismerhetünk meg a koherencia fényében?
Miért írok erről egy verses oldalon?
Végül, mi a jelentősége számomra?

Koherens az, ami összeáll –
ahol az elemek nem külön működnek, hanem együtt.

Saját magam működésén keresztül tudok bemutatni egy működési modellt,
ami így vagy úgy, mindenkiben ott mozog, működik,
csak különböző mértékben éljük meg, és lesz jelentősége az életünkben.

Számomra a koherencia nem esztétikai igény vagy intellektuális játék –
hanem létfeltétel, egyfajta alapbeállítás.

Mit jelent ez működés szinten –
nem csak nálam, hanem az erre érzékeny (vagy kevésbé érzékeny) emberek számára?

Ami van – és ahogy megjelenik – az fedésben legyen.

Ne csússzon szét:

az érzékelés és a kimondás
a belső és a külső
a valóság és a róla alkotott kép.

Aki erre idegrendszerileg érzékeny, azok számára a koherencia hiánya:

nem csak zavaró
nem csak idegesítő,
hanem idegrendszeri feszültséget,
testi diszkomfortérzetet,
belső torzulásérzetet ad,
mintha valami "nem állna össze a térben".

Akinek a működésében a koherencia* hiánya ilyen testi tünetekkel jár,
az nem tud csak úgy egyszerűen félrenézni,
nem tud az adott inkoherens dologgal csak úgy "továbbmenni",
mert nem hiszi el azt, ami valójában nem áll össze.

Ilyenkor a belső rendszer folyamatosan ezt kérdezi:

"ez tényleg az, aminek mutatja magát?"

Ezen a ponton a koherencia már nem erkölcsi kérdés,
és a klasszikus értelemben még csak nem is igazságkeresés –
hanem pontos illeszkedés a valósághoz.

Ez a működés nem könnyű.
A koherencia igénye egyszerűen helyre akarja állítani a torzulást, az inkoherenciát*.
Miért?
Mert egyszerűen így élhető a világ ezzel a működéssel.

A legtöbb esetben nem koherenciára vagyunk hangolva,
hanem jelentésérzetre, identitásra és komfortérzetre.

A két "világ" nehezen tud kapcsolódni.

Nem azért, mert az egyik rosszabb, a másik jobb –
csak máshol működnek,
más a belső prioritás,
ami testi szinten is hat mindkét félnél.

Kicsit olyan, mintha az egyik kosarazna, a másik meg focizna.

Mindkettő valamilyen pályán játszik, de:

kicsit más a pálya,
más a játék,
és mást igényel a játék a játékostól.

Általános emberi szinten mindenki vágyik valamennyi koherenciára,
de általában képesek tolerálni az inkoherenciát.

Az emberek többsége nem a koherenciára optimalizál, hanem:

• a kapcsolódásra
• a konfliktuskerülésre
• vagy a saját identitása védelmére

Ezért képesek együtt élni az inkonzisztenciával*.
Sőt, néha még fenn is tartják a saját optimalizálási helyzetük miatt (identitásvédelem, konfliktus elkerülése).

A koherenciaigénnyel, egy erős mintázatfelismerő idegrendszerrel ezt nem lehet könnyen "szociálisan kisimítani",
mert ha "nem áll össze",
ha "valami nem igaz" – azt a rendszer rögtön érzékeli, és feszít – testi szinten is.

Elindul egy rendszerszintű helyreállítási folyamat, ami kívülről túlgondolásnak tűnhet.

Amikor inkonzisztencia jelenik meg a külvilágban:

• valaki mond valamit, de nem azt jelenti
• egy helyzet nem áll össze koherens egésszé
• más az érzet és a narratíva
• amikor nem egyezik a viselkedés és a kimondott szavak

akkor a rendszer ezt nem furcsaságnak, hanem konkrét hibának érzékeli.

Ilyenkor a monotróp figyelem* "rázáródik" a hibára,
és nem egyszerű háttérzaj lesz,
hanem egy fő szál,
amit a figyelem addig tart fenn, amíg a hiba okát meg nem találja.

Ilyenkor elindul egy mintázatellenőrzés, hogy koherenssé váljon a "történet".

Mit jelent ez?

A rendszer nagyon magas pontosságra törekszik, és nem tolerál eltérést.
Olyan, mint egy matematikai egyenlet – ha egy hiba van, akkor hibás az egész – tehát nem koherens.

Más csak azt látja: "miért pörögsz ezen ennyit?",
de a valóságban ez nem "túlgondolás", hanem egy futó folyamat.

A rendszer:

újraértelmez
új modellt keres
ellenőriz
ha hibát talál – újra
ha hibát talál – újra
ha hibát talál – újra

...

Újra és újra egészen addig, amíg hiba nélkül, koherenssé nem válik.

Ez nem ugyanaz, mint a klasszikus túlgondolás.
A klasszikus túlgondolás a jövőre fókuszál, szorongás vezérli, tele van "mi van, ha..." típusú mondatokkal.

Az inkoherenciából* fakadó
koherenciakeresési folyamat a konkrét inkoherencia körül forog.
Ez egy múlt–jelen feldolgozó és megoldáskereső folyamat.

A valóságérzékelés,
a gyors hibaészlelés,
az alacsony tolerancia az ellentmondásra,
a mély fókusz,
a pontos illeszkedésre való igény,
a koherencia követése (testi szinten) megterhelő tud lenni a hétköznapokban.

Az inkoherens helyzetek, viselkedések, kommunikációk szinte rögtön hatnak –
a testérzet sokkal hamarabb jelentkezik, mint a kognitív megértés vagy a pontos szavakba történő megfogalmazás.

Nagyon könnyen átcsúszik túlterhelődésbe ez a folyamat, ha:

• nincs elég információ
• a rendszer már eleve ellentmondásos
• vagy a másik ember nem őszinte, esetleg nem tudatos

mert a folyamat ilyenkor nem tud befejeződni.

A külvilág sokszor ilyenkor csak annyit lát a működésből, hogy a másik:

túl érzékeny
rosszul kezeli a helyzetet
nem elég laza
nem tud elengedni.

Pedig ez "csak" egy be nem záródott koherenciakeresési folyamat monotropikus idegrendszerben.

Ez számtalan nehéz kapcsolódásra ad lehetőséget
és még több belső munkára...
Mert az idegrendszerünk működése sem mentesít a személyes felelősség alól –
legyen az egyéni működésünk bármilyen.

Itt jönnek be a képbe a verseim.

A szavak sokszor nagyon kevésnek bizonyulnak.
Csak próbálunk átadni valamit a belső világunkból több-kevesebb sikerrel.

Nálam a nyelvben is megjelenik a koherencia-helyreállítási kísérlet.

A normál, hétköznapi nyelv sokszor már eleve torz, a használata pedig még inkább.
Ezért darabolom, szabdalom szét a szavakat.
Sokszor ez teljesen automatikusan működik,
egyszerűen szétesve, darabokba tördelve jelennek meg előttem képben vagy bennem gondolatban a szavak.

Észre sem veszem, csak azt érzem,
hogy egy-egy szó mögött több réteg húzódik meg,
és ha csak önmagában nézzük, egy csomó értékes elem elveszik.
Elsétálunk mellette, pedig több rejtőzik a felszín mögött.

Hasonlóan, amikor olyan szavak jelennek meg bennem különböző szavak "összerántásával",
amelyek a hétköznapi nyelvben nem ismertek, nem szokványosak – mondhatni furcsák.

Ennek a működésnek az alapját az idegrendszer adja – bár más tényezők is közrejátszhatnak.
Ez a működés gyakrabban jelenik meg neurodivergens idegrendszernél.

Ez tulajdonképpen egy mintázat-illeszkedési kényszer és alacsony tolerancia az inkonzisztenciára.

Erre szoktam én a puzzle-hasonlatot hozni.
Ha egy puzzle-elem nem illeszkedik a képbe, azt nagyon gyorsan érzékeli az így működő idegrendszer.

Az autista működésre jellemző:

• a gyors és mély mintázatfelismerés
• részletek és struktúrák pontos érzékelése
• extra érzékenység arra, ha valami nem illeszkedik – ez azonnali feszültséget jelent a testben

Míg egy nem neurodiverz idegrendszer esetében az inkonzisztencia lehet csupán egy "zavaró gondolat",
amit könnyebben elenged, vagy figyelmen kívül hagy a személy,
egy neurodivergens embernél ez szenzoros szintű disszonancia – ezért érzékeli testben is.

Miért nem tudja könnyedén elengedni a neurodiverz idegrendszer?

Ennek oka a monotropikus működésből* fakad.
Ami bekerül ebbe a fókuszba – az mélyre megy,
és addig "fut" a rendszerben, amíg össze nem áll egy egységes egésszé –
koherenssé nem válik.

Ezt a működést és a kapcsolódás nehézségeit a világhoz
nagyon hitelesen mutatja be a 2019-ben készült népszerű francia krimisorozat,
az Éles elmék (Astrid et Raphaëlle).

Fontos megjegyezni: nem minden autizmussal élő működik így,
csak jellemzőbb ez a fajta működési modell megjelenése az esetükben.
(Az ajánlott filmben pedig szélsőségesen erősen – zseni működésként – jelenik.)

Térjünk vissza a kezdeti kérdésre, hogy mi a jelentősége számomra,
és miért írok erről egy verses oldalon.

Mert így működöm, és ez számtalan nehézséggel jár – a számtalan előnye mellett.

A kapcsolódásom nehézsége,
a nyelvi megfogalmazásaim furcsaságai esetenként mind ide vezethetők vissza.

Ez nem egy kényelmes "pozíció", mert nem csak külső, de belső feszültséget is teremt.
A koherenciaigény nálam nem csak kifelé irányul, hanem belső integrációs igény is:
amit érzek, gondolok, az kimondható legyen,
amit látok, az legyen "megfogható",
amit tapasztalok, az legyen rendezhető.

Ezért (is) írok.

Az alkotásaimon keresztül próbálom integrálni a koherenciaigényemet.
Írásban, versben kimondhatom, általam rendezetten azt, amit látok és tapasztalok.

A gondolatok túl gyorsak – száguldoznak...
Beszédben nincs idő rendezetten kifejezni magam.
Az írás időt ad a rendezettséghez.

A versek pedig nem mindig gondolatból születnek –
hanem abból, ami már összeállt.

Szeretettel, Gabi

"Ne kívül keresd a rendet, mert benned van."
— Weöres Sándor —

* Fogalomjegyzék

koherens

– összefüggő, összetartozó, belső összhang

Olyan állapot vagy rendszer, amelynek elemei logikailag, jelentésben vagy működésben összefüggnek, egymást támogatják, és nem mondanak ellent egymásnak.

koherencia

– az összefüggőség megléte

Az a minőség vagy állapot, amelyben egy rendszer belsőleg összefüggő, rendezett és értelmezhető egészként működik.

inkoherens

– szétesett, nem áll össze egésszé

Olyan állapot vagy megnyilvánulás, amely nem alkot értelmes, összefüggő egészet, mert elemei nem kapcsolódnak megfelelően egymáshoz.

inkonzisztencia

– ellentmondás, következetlenség

Amikor állítások, viselkedések vagy szabályok nem egyeztethetők össze egymással.

monotropikus működés

– kevés dolog egyszerre, de az nagyon mélyen

Olyan idegrendszeri-kognitív működésmód, amelyben a figyelem és az erőforrások kevés számú, de erősen fókuszált érdeklődési terület köré szerveződnek, és ezek között nehezebb az átváltás.

monotróp figyelem

– "odakötött" figyelem

A monotropikus működés konkrét megnyilvánulása:
a figyelem egy szűk területre koncentrálódik, és ott nagyon stabilan és mélyen marad.