Elmúlásban rejlő kincs: a belső átalakulás...

Ez az írásom szintén nem most született. Megújítva, kibővítve, úgymond új köntösbe öltöztetve teszem közzé.

A nyugati világban a halál - az elmúlás - tabu témának számít. Az emberek többsége fél a halál gondolatától, se nem szeretne, se nem képes vele szembenézni. Pedig az elmúlás ugyanolyan természetes része az életnek, mint a születés. Ugyanarról a "pontról" beszélünk, egy küszöbről, amit átlépünk; csak a megközelítési pont, a nézőpont más. 

Kezdjük egy "mesével" (mitológiával)...
A hindu világszemlélet legmélyebb szimbóluma Káli istennő, akinek három arca van: a létrehozó, a fenntartó, és a lebontó. Ebben a szimbólumban megjelenik a világegyetem működésének három fő aspektusa, ami az isteni női energiához - Shakti történetéhez - kapcsolható. Káli istennő, az isteni teremtő energia megtestesítője, az idő körforgásának jelképe (itt már rögtön szembesülhetünk az elmúlás fogalmával, hisz a körforgás elengedhetetlen része), miszerint az újjászületés folyamatos és állandó. Női energia (Shakti) nélkül nincs élet, mozgás, vagy fejlődés a világban. Kálit kevésbé szokták a fenntartás istennőjeként ábrázolni, de az isteni női minőség egyik alap pillére - gondolj csak egy egyszerű hétköznapi anya szerepére és jelentőségére: szükséges hozzá a fenntartó - megtartó erő. Káli, fenntartó erőként, a rend és a harmónia megjelenítője. Káli szerepei közül a hétköznapi létezesünkbe is jól integrálható az a minősége, hogy az emberi ego korlátozó, lehúzó részeit vágja le, ezzel teret nyit a lélek igazabb, tisztább kibontakozásának. Még a legfélelmetesebb ábrázolásaiban is védi az igazságot, a könyörületet és az emberséget. A sötétség felszámolásával (tudattalan tartalmak tisztításával) támogatja a fény fennmaradását.  Káli istennő talán legismertebb arca - ami miatt a sötét (vagy fekete) istennők közé sorolják, és alakja inkább félelmet és rettegést vált ki a köztudatban - a lebontó "arc", a pusztító aspektus. Ő az, aki az idő végén minden jelenséget visszavezet az EGYSÉGbe, hogy új ciklus indulhasson. A pusztítás nem csupán a fizikai valóságra, a fizikai létre terjed ki, hanem a láthatatlan, tudattalan tartalmakra is, a tudatlanságra, a félelmekre, és a gonoszságra is..., mindent elpusztít, aminek megújulásra van szüksége.
Káli pusztítása soha nem öncélú, mindig magában hordozza a megtisztítást, az átalakulást; a régi, elavult mintákat eltörli, hogy nyomába a megújulás lépjen. Káli "démonölő" szerepe szimbolizálja, hogy a belső tudatlaság (tudattalanul irányító erők), az ego, az illúziók elpusztítása szükséges a fejlődéshez. Káli három arca elválaszthatatlan egymástól. Mit tanulhatunk Káli "történetéből"(?) -, hogy a pusztulás, az elmúlás, a sötétség, a fájdalom és a nehézségek szükséges részei éltünknek, hogy létrejöhessen egy új kezdet, elindulhasson a tisztulás, és megélhessük az újjászületést.

Miért fél mégis az emberek többsége a halál gondolatától, vagy az elmúlástól, a pusztulástól?
Egyrészt a veszteség elfogadására és feldolgozására egyre kevésbé képes a modern ember; mert a természettől eltávolodva él, ezért a kiszolgáltatottság érzése, és magánya egyre fokozódik. Már nem tiszteli, csupán féli a természet erőit és törvényeit.

A természettel együtt élni azt jelenti, hogy együtt lélegzel földanyával, szíved együtt dobban vele.
Érzed a madarakat, a fákat, a virágokat, a tavak mélységét, mert részeid és te az ő részük vagy, összeköttetésben állsz velük.
Nem legyőzni, vagy irtani akarod a természetet, hanem együtt lélegezni vele.
Érted, és érezd a születés, az élet és a halál misztériumát, a benne rejlő kincseket, a csodát és varázslatot,
hogy minden pont úgy jó, ahogy van... 

Másrészt nyilvánvalóan nem sokat segített a helyzeten a katolikus egyház bűntudat keltése, és a halál utáni "élet" polarizálása (menny vs pokol). Ez azt az érzetet kelti - és tudattalanul hat -, hogy a láthatatlan világ (a túlvilág) a duális, földi világ mására - képére - teremtődött, és "ott" ugyanúgy a hasítottságot, kettőséget "éljük" tovább. Ezzel az EGYSÉG lehetőségének reményétől is megfosztották az emberiséget; pontosabban fogalmazva egy nagyon komoly feltételrendszerhez (isteni szabályoknak nevezett, de igazából emberi törvényekhez) kötötték, amiben az emberi gyarlóság erősen szerepet játszott (gondoljunk csak a búcsúcédulák árulására...). Ezzel az egyház a kezébe vette az irányítást (bizonyos értelemben nevezhetjük manipulálásnak is), és az emberek, ezen értékrendszer mentén igyekeznek megfelelni a "felhőkön csücsülő büntető és félelmetes Istennek", de igazából csak egy emberi hatalom kiszolgáló rabszolgáivá váltak.
Nekem semmilyen vallásos tannal nincs problémám, viszont az intézményesített keretekkel - pl. egyház - és abban megjelenő ember gyarlósággal, az igazság eltorzításával már van. Azzal sem értek egyet, hogy elfedik, elrejtik a valódi igazságot, a dologok igaz üzenetét, azt a szentséget, amit mindenkinek joga lenne tudni, érteni és ismerni. Ha pusztán egy külső hatalomnak akarunk megfelelni, csak külső szabályozás révén tudunk "jók", szeretetteljesek, magasztosak, erkölcsösek lenni, akkor ott már nagy baj van (belül). Belső motivációból, belső igényből "kellene" az igaz isteni törvényeknek "megfelelni", nem külső nyomás és elvárás - akár fenyegetettség, vagy bűntudat - hatására. Úgy gondolom, hogy az embernek saját szíve középpontjába kell visszatérni, saját középpontunkkal kell megtaláljuk az élő kapcsolatot, hogy megleljük az igazságot, a harmóniát, az egységet, a szentséget.
A válaszok bennünk élnek, égnek, és lángolnak. Merjünk közel menni a bennük élő szent fáklyához - az igaz válaszokhoz -, nézzünk bele fényébe, miután bejártuk a legsötétebb árnyak birodalmát.
Először vakító lesz a fény, de "Látásod kitisztul, amint szívedbe tekintesz." /C.G. Jung/

A látható gyökere a láthatatlanban van, és nem fordítva! 

A halál a tarot kártyában is megjelenik és nem tartozik a kedvelt kártyalapok közé, pedig az egyik legszebb és legizgalmasabb kérdéskörre hívja fel a figyelmünket a megjelenésével. Elmúlásról, elengedésről, átalakulásról és újjászületésről szól. Az emberek általában nem szeretik ezeket a minőségeket, mert félnek a veszteségtől, és az ahhoz kapcsolódó fájdalomtól. Nincs átalakulás, transzformáció és valódi újjászületés - szintlépés - fájdalom nélkül. Az átalakulás fájdalmas folyamat, nem véletlenül oly népszerűtlen. 

Gondolkoztál már azon, hogy miért is félünk a haláltól, vagy az elmúlástól?
Ennek több oka is van, de amit szeretnék kiemelni az a veszteség fogalma, és a félelem az ismertelentől (az újtól, a nem megszokottól ugyanúgy félünk, mint az elmúlástól és veszteségtől). Elveszítjük a már megszokott, biztonságosnak hitt és jól ismert kereteket - a komfortzónánk átalakul - és rettegünk, hogy "mi lesz velünk a hiányban(?), mi lesz velünk a veszteség után(?), "vajon az új, rosszabb lesz(?)", "meg fogok tudni birkózni a helyzettel(?)", "vagy a fájdalom terhe alatt esetleg összeomlok(?)"... Mind olyan kérdés, amit fel sem teszünk magunknak egy olyan helyzetben, amikor a halál (valamilyen formája, akár fizikai, akár nem fizikai) formája bekopogtat az ajtónkon. Ragaszkodunk a régihez, a megszokotthoz, az ismerőshöz és ahhoz, amit biztonságosnak hiszünk, annyira ragaszkodunk hozzá, hogy már-már inkább függésnek nevezném.
A veszteség - az elmúlás, a halál - nem csupán egy ember, vagy helyzet, vagy tárgy elvesztésére vonatkozik, hanem az összes elmulasztott lehetőségre, meg nem élt, be nem vállalt, fel nem vállalt dologra. A félelem, mint bénító "idegméreg" hat az életünkre. Nem teszünk semmit, és amikor az élet azt mondja, hogy "itt a vége", akkor "most kezdjünk egy új kört!", elkezdjük végtelenül sajnálni magunkat; pedig élhettünk volna addig is az élet kínálta lehetőségekkel, változtathattunk volna mi magunk is, de nem tettük. A halál ezzel könyörtelenül szembesít. A halál szembesít a félelemből elmulasztott lehetőségekkel - azzal a ténnyel, hogy az élet kereke egy irányba forog, nincs visszaút, itt és most már nincs több lehetőséged -; tulajdonképpen a bennünk élő remény hal meg, hogy van még idő, lesz még lehetőség... 
Szertefoszlik az utolsó halvány reménysugár is, hogy van még idő változtatni.
Hányszor hallottad életedben a következő megbánást mutató mondatokat(!?):

• "Bárcsak még egyszer beszélhetnénk vele!"

• "Bárcsak még egyszer láthatnám, és elmondhatnám neki mit érzek!"

• "Bárcsak lenne még időnk, mindent másképp csinálnék!"

• "Bárcsak átölelhetném csak még egyszer!"

• "Bárcsak megcsináltam volna!"

• "Bárcsak elmondtam volna!"

• "Bárcsak mindent újra kezdhetnék!"

Érzed?
Érted, hogy milyen veszteségtől félünk?
Félünk, hogy soha többé nem tehetjük meg azt, amire addig nem szenteltünk időt, nem adtunk neki teret, mert minden egyéb (egyébként elhanyagolható dolog) fontosabb volt addig, amíg lehetőségünk lett volna rá. 

A halál - az elmúlás - szembesít a valódi értékekkel.
Az itt és most jelentőségével. 
A szeretet állapotának fontosságával.

Szembesít azzal, hogy amit egyszer elodázol, vagy elrontasz nem biztos, hogy ebben az életben még lehetőséged nyílik a kijavítására, vagy a feloldozására. Minden pillanatot úgy kellene éljünk, mintha az utolsó pillanatunk lenne, mintha a következő pillanatban meghalnánk, vagy a számunkra fontos és szeretett személy bármelyik pillanatban meghalhatna. A halálnak nem tabunak kellene lennie, hanem az egyik legfontosabb prioritásnak; egy világítótoronynak, ami mutatja az utat és kijavítja a helytelen értékrendünket. Mi emberek hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy mindig van holnap, mindig van legközelebb. 

Csak MOST van. 

A veszteség másik aspektusa a görcsös ragaszkodás a matériához, a birtokláshoz: "az enyém" érzéséhez. Semmi sem a miénk!
Mindent csak "kölcsön kapunk", átmenetileg - legyen az ember, állat, egy érzés, egy munkahely, vagy bármilyen materiában megnyilvánuló tárgy. Magamban mindig nevetek, hogy az ingatlan a biztos befektetés a világban... - annyira "biztos", hogy egy földrengés, egy tűzvész, egy árvíz, vagy egy háború, pillanatok alatt porrá zúzza és nem marad utána semmi. Vagyis mégis marad(!): földanya. Idővel kinő a fű, a virág és új élet sarjad a romok alatt. A körforgás örök és állandó, ideje lenne ezt megtanulni és integrálni, hogy sejt szinten a részünkké váljon ez a tudás.  Amennyiben mégis szélsőségesen ragaszkodsz az anyagi dolgokhoz, a halál (akár fizikai, akár átvitt értelemben legyen róla szó), pokoli szenvedést és fájdalmat fog okozni. Elviselhetetlen lesz a fájdalom, és akár feldolgozhatatlan a gyász. Ha egészen biztos vagy abban, hogy csak az a létező, amit meg tudsz fogni, akkor a halál elviselhetetlen számodra. Ha a halál valami szörnyűség számodra, még a gondolata is borzongást vált ki belőled, ha csak teheted elkerülöd a vele való szembenézést, akkor komoly nehézségeid adódhatnak a múlt elengedésével kapcsolatban is. A múlthoz való görcsös ragaszkodás még senkinek nem vált a javára. A múlt hibáiból tanulni kell, meg kell érteni az összefüggéseket - ami meghaladásra ad lehetőséget -, fel kell térképezni a múltban rejtett hibák gyökereit; de beleragadni..., a múltban élni... nem szabad.

A fizikai halál az egyik legtitokzatosabb része az életnek, hiszen jelenlegi életünkben, a tudatszintük és a fizikai korlátozottságunk miatt nem juthatunk valódi, megtapasztalható információhoz arról, hogy mi is történik velünk a fizikai halál után, amikor "kileheljük a lelkünket", levetjük "földi ruhánkat". Az utolsó lélegzet elengedése... A légzés maga az élet. A légzés szó, a lélek szóból ered, nyelvi összefüggés van a két szó között - édes, és ékes anyanyelvünk gyönyörűsége. A tüdőnkbe mélyen belélegzett - lélek be - levegő az élet befogadása (yin); a mélyen kilélegzett - lélek ki - (kiáramlás - yang) levegő pedig az idejét múlt – elmúlást kifejező – dolgok elengedése. Ez a természet rendje.
A "kileheli a lelkét" kifejezés valójában nagyon mélyen megragadja a lényeget, és legfontosabbat, amire sajnos nem fordítunk elég figyelmet. A 21. századi ember deszakralizált létének köszönhetően végtelenül materialista; az anyag sűrűségének imádatában, és függéségében észre sem veszi, hogy önmagát ejti rabságba, fogságba hitvány hitrendszerével. A lélek silány börtönévé tettük a ránk bízott életet.

"Aj! Most, hogy a halál bardója megjelent előttem,
Hagyjak fel a vágyakkal és ragaszkodásokkal,
S lépjek rá az útmutatás fényes ösvényére:
Tudatom a születetlen égbolt terébe lövelljem!
Ahogy megválok e mulandó hús-vér testtől,
Tudjam azonnal, hogy merő káprázat volt."

/Tibeti halottaskönyv - A halál bardójának alapverse/

A tarot-ban, a halál nagy arkánum lap alapvető jelentése elsősorban nem a fizikai halált jelöli (de jelentheti azt is). Az élet természetes rendjének, a természet körforgásának a része - elmúlás és megújulás körforgását jeleníti meg -, hogy valamit ideje elengedni, valaminek mennie kell, hiába ragaszkodunk hozzá, "lejárt az ideje".
Az elmúlásból sarjad az új élet. A páholyfenyő toboza egy gyönyörű példa erre.
Ha erődtűz pusztít, a fenyő tobozai megpuhulnak és kihullanak a magjai a földre. Miután leégett - meghalt - az erdő, a hamuban új élet sarjad. Az első eső éltető vízcseppjei után gyökeret eresztenek az apró magocskák, és megtörténik az újjászületés.
Amilyen "kapcsolatot ápolsz" a halál témakörével, az nagyban meghatározza a változáshoz való hozzáállásodat. Kérdezhetnéd, hogy miért olyan fontos ez? El sem tudod képzelni, hogy milyen mértékben korlátozod önmagad, ha nem szereted a változásokat, és nem vagy képes elfogadni, hogy a VÁLTOZÁS szükséges és elkerülhetetlen az életben. Ha görcsösen ragaszkodsz mindig mindenhez - helyzetekhez, tárgyakhoz, emberekhez -, akkor nem vagy képes az elengedésre. Az elengedés tanít a változásra. Ha nem vagy képes elengedni, akkor rugalmatlan vagy. Ha rugalmatlan vagy, akkor elleállsz a fejlődésnek. Ha ellenállasz a fejlődésnek, akkor mitől (vagy kitől) várod, hogy jobbra forduljon a sorsod? Ha önmagadtól nem vagy hajlandó a változásra, ellenállsz, és nem vagy hajlandó a természetes elengedésre, akkor az élet közbe fog avatkozni - mint tanítómester - és olyan feladatok elé fog állítani, amik által megtanulhatod, meghaladhatod ezt magadban. 

"Aminek ellenállsz, az nem csupán fennmarad, hanem még nagyobbra nő." /C.G. Jung/

Ha ellenállsz a fejlődésnek - önmeghaladásnak -, akkor szerinted ki a felelős az életedben tapasztaltakért?
Fontos egyértelművé tennem, hogy a fejlődés szót, az önmeghaladás, önreflexió általi "jobbá", működőképesebbé válás értelmében használom. Mondok egy példát: először megtanulod a betűket, utána már elkezded összeolvasni a betűket és szavakat tudsz kiolvasni, majd ha már ezt is "megfejlődted", akkor először egyszerű mondatokat is el tudsz olvasni, a végén pedig már összetett mondatokat, szövegeket, végül pedig már könyveket... Ez egy fejlődési - tanulási, önmeghaladási - folyamat, eljutsz valahonnan valahová, és a folyamat során, új képességre teszel szert. Az életben számtalan ilyen – ezzel analóg – fejlődési folyamatra kapunk lehetőséget. Az, hogy mennyire vagy rugalmas, vagy rugalmatlan, mennyire vagy képes elfogadni a változást, mennyire tudsz kibékülni a természet rendjével, hogy egyszer minden véget ér -valami vége, mindig valami új kezdete -, nagyban meghatározza az élethez való hozzáállásodat. A változásra való képtelenség olyan meghaladott szituációkban tarthat benne, olyan helyzetekben, amik már nem szolgálják a fejlődésedet, a haladásodat, amin már ideje lenne változtatni. Amikor szükséges, kell tudni tovább lépni, magunk mögött hagyni azt, aminek lejárt az ideje. Természetesen ehhez fel kell tudni ismerni a változás szükségességét. Ez nem mindig nyilvánvaló, de:

"Aki nem érti meg az élet célzásait, azt az élet előbb-utóbb telibe találja." /C.G. Jung/

A halál, nem az élet hiánya, hanem egy transzformáció, egy átalakulás, egy folyamat eredménye. Még a fizikai halál is egy átalakító erő. Belegondoltál már abba, hogy a születés (az élet kezdete) oly nagy becsben tartott dolog, szeretettel és örömmel gondolunk rá, még talán el is érzékenyülünk érkezésétől, pedig az is csupán egy transzformáció - életbe érkezésünk -; az 'addigi létünk halála' földi születésünk pillanata... Ugyanarról beszélünk, csak a másik oldalról tekintünk rá. Ha belépünk örömet érzünk, ha kilépünk szomorkodunk. Pedig éppúgy örülhetnénk, hogy új utazás veszi kezdetét, csak azt mi már (vagy, mi még) nem látjuk, nem érzékeljük, nincs konkrét, materialista értelemben vett tudásunk róla.

Honnan jöttünk?
Hová megyünk? 

Az élet misztikus nagy kérdései, amire nincs egzakt, mindenki által elfogadott válasz. Vallások mentén adjuk a világ tudtára, hogy miben is hiszünk, mit is gondolunk a halálról. Egészen más a hozzáállása egy katolikusnak a halálhoz, mint egy buddhistának. Ha kételkedsz az anyagon túli, láthatatlan világ létezésben, az élet örökkévalóságában, a lélek halhatatlanságában, nyugodtan fordulj a tudományok felé. Az energiamegmaradás törvénye pontosan erről szól: az energia csupán átalakítható, de se nem hozható létre és se nem semmisíthető meg: 

"az anyag nem vész el, csak átalakul" /Albert Einstein/

Még a tudomány is átalakulásról beszél, és nem elveszítésről, vagy örök megsemmisülésről.
Az ÁTALAKULÁS a lényeg, az ÁTVÁLTOZÁS. Mindezek után érthető, hogy miért MEGÚJULÁS és ÚJJÁSZÜLETÉS, a szó szoros, és átvitt értelmében is. Ha ezek az állítások nem tűnnek túl vadnak és ijesztőnek, talán még értelmet is találsz benne, akkor képessé válsz a legmélyebb szinten felismerni, hogy valójában soha semmit és senkit nem tudsz elveszíteni, éppen ezért semmihez sem kell ragaszkodnod. Ami soha nem volt a tiéd, azt elveszíteni is lehetetlen, illetve tudatába kerültél annak a ténynek, hogy amire azt hitted, hogy veszteség, az valójában nem eltűnt, csak átalakult. Az elveszettnek hitt dolog minősége, energiája, a mélyen átélt tapasztalata ott él benned - örökre. Tőled teljesen függetlenül is létezik, csak más síkon, más dimenzióban, amire jelenleg nincs rálátásod. Ez bármilyen veszteségre, elmúlásra igaz, nem csupán a fizikai halálra. A halál témaköre magában hordozza a mulandóság és örökkévalóság, a halandóság és halhatatlanság kettősét. Halandó, materialista világunkban minden csupán mulandó és illékony arcát mutatja, ha csak felületes szemlélői vagyunk a létezésnek; de van egy mélyebb, láthatatlan réteg, ami öröktől való, és soha el nem múló: ez a szeretet.
A szeretet örökké él szívedben, mert nem csupán egy érzés, hanem egy létállapot.

"Hiába ölelsz magadhoz valakit 
két kézzel gyűrve,
harapva, csókolva, fojtogatva (...) -
mégsem a tiéd. 
De ha igazán szereted,
a legtávolabbi csillagon,
ide százmillió évnyire is veled marad -
mert az egység élménye elveszíthetetlen."
/Müller Péter/

A tarot halál lapjának asztrológiai kapcsolata van a skorpió zodiákus jegyével és uralkodó planétájával a Plútóval - a radikális átalakulást szimbolizáló planéta, ami "levisz a mélybe, a sötétbe", hogy lehetőséged legyen átalakulni, és teljesen új minőségben újjászületni (főnix). Ezt számos halál tarot kártyalapon fel is tüntetik. A tradicionális asztrológiában a skorpió uralkodó planétája a Mars (annak vizes aspektusa), ami a "belső harcossal" kapcsolható össze, ez szintén egy belső "küzdelemről", átalakulásról és önmeghaladásról szól. A halál, mint az élet legmisztikusabb, legtitkosabb rejtélye nem is kapcsolódhatna máshoz, mint a skorpió zodikákusához. A skorpió a zodiákus kör titokkutatója, a rejtett összefüggések keresője, a láthatatlant feltáró misztikus titokzatosság, aki nem fél leszállni a "pokol legmélyebb bugyraiba sem". A Plútó a mélyreható, megújító, átalakításért "felelős" planéta. Mind a Plútó, mint planéta; mind a skorpió zodiákusa "rettegett, ijesztő, félelmetes" dologként rögzült a köztudatban. Ennek az az egyszerű oka, hogy az emberek többsége fél a változástól, fél a dolgok mélyére nézni, fél a mélyreható változástól, átalakulástól, vagy egyszerűen csak fél a fájdalommal szembenézni, átélni, megtapasztalni. Az ego alapvetően a kisebb ellenállás felé megy, így nem "kenyere" a rögösebb, fájdalmasabb, nehezebb út. A skorpió zodiákus minősége pont azért tűnik félelmetesnek, mert képes szembenézni saját legmélyebb sebesüléseivel is - még akkor is, ha az fájdalmas, sőt kegyetlenül őszinte önfeltárást kíván. Az árnyékban tett utazása után, főnix madárként, megújulva térhet vissza. Ehhez az erőt, bátorságot és elszántságot a Plútó (és Mars) ereje adja. A Plútóhoz és Marshoz társított minőségek nem külső tényezőktől függenek. Minden bennünk van, belülről indul, és oda is tér vissza. Ezeknek az archetípusoknak nincs fizikai hatásuk a Földre, az emberekre - jelentőségük szimbolikus, analógiás rendszerben értelmezendő. A Plútó radikális erővel rendelkezik ("kicsi a bors, de erős"), az élet rejtett és legmélyebb régióinak a feltérképezésére ad lehetőséget. A létezés mélységeinek feltárása nem lehetséges felületes, felszínes megközelítéssel. Az elmélyüléshez, az elmúlással, halállal való szembenézéshez a szélsőséges elszántságot, a végletességet, a tűz és víz különleges elegye és ereje adja.

Az értelem érzelem nélkül érzéktelen;
 az érzelem értelem nélkül értelmetlen.

Tegyünk újból egy kis mitológiai kitérőt. A halál az egyiptomi mitológiában az úgynevezett "Nagy zabálás", Anubiszhoz a halál istenéhez köthető. Anubisz tartja az isteni igazság mérlegét a kezében. A mérleg egyik serpenyőjében Maat istennő, az igazság és lelkiismeret istennőjének tollpihéje van, a mérleg másik serpenyőjébe pedig az "elhunyt lélek szíve" kerül. Megmérettetik a lélek - az élet, melyet élt - az isteni törvény szerint való volt-e. Amennyiben a szíve könnyebb, mint az igazság istennőjének tollpihéje, akkor kiszállhat a karma kerekéből, és tovább léphet az Istenek útjára (a Tejútra), bebocsájtást nyerve a másvilágra. Viszont, ha nehezebbnek bizonyul a szíve, mint az igazság istennőjének tollpihéje, akkor a "levágja" a skorpió ollója a karma kerekéről, és a Tejút hasadékába zuhanva "felfalja" a lelkét a farkas (Lupus). Ezzel visszatér a lélek a karma kerekére, ahol újból próbára teheti önmagát, immáron egy új életben (reinkarnáció).
A mitológiai történetek nem csupán jól kitalált történetek. Megértésükben segít, ha elvonatkoztatsz, és analógiákban gondolkozva rávetíted az egyén sorsára, mint belső folyamatra, belső utazásra. A történetekben megjelenő személyeket nem külső erőként, nem külső hatalomként kell kezelni, hanem mind a Te saját belső minőséged.
Az ítélő (Anubisz) Te magad vagy, az az isteni részed, aki tudatában van az égi törvényeknek, az isteni minőségnek.
A halál esetében sincs más, csak Tenmagad. Minden belőled indul ki és hozzád tér vissza. A világod a tudatod tükröződése, amiben meztelenül megláthatod azt, aki valójában vagy. Életünkért egyedül mi magunk vagyunk a felelősek, akármennyire is kényelmetlen, vagy fájdalmas ennek a ténynek az elfogadása, fel és beismerése. 

Az elmúlás, a halál lehelete már születésünk pillanatában is jelen van,
csak ügyet sem vetve rá, átnézünk rajta... 

Ebben annyira jók vagyunk mi emberek! Ami kicsit is félelmetes, vagy kellemetlen, akár kényelmetlen..., azzal nem foglalkozunk, szőnyeg alá söpörjük, nem veszünk róla tudomást. Attól, hogy valamire nem nézünk rá, attól még van - létezik. Előbb, vagy utóbb elkerülhetetlen a szembenézés. Szembenézés a valósággal, a rejtegetett félelmeinkkel, az elfojtásainkkal, a projekcióinkkal, a tudattalan tartalmainkkal, az árnyék részünkkel. A szembenézést elodázni ugyan lehet, de megúszni soha! Az elkerülés csak egy ideiglenes lehetőség, egy "gyors és instant" fájdalomcsillapító, ami az okot meg nem szünteti, csak a tüneteket tompítja.
Egyszer mindennek eljön a rendelt ideje..., az elmúlásnak, a halálnak, a veszteségnek, a transzfromációnak és az újjászületésnek is.

"Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt.
Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak.
Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének.
Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak.
Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek.
Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek.
Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak.
Megvan az ideje a kövek szétszórásának, és megvan az ideje a kövek összerakásának.
Megvan az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak.
Megvan az ideje a megkeresésnek, és megvan az ideje az elvesztésnek.
Megvan az ideje a megőrzésnek, és megvan az ideje az eldobásnak.
Megvan az ideje az eltépésnek, és megvan az ideje a megvarrásnak.
Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek.
Megvan az ideje a szeretetnek, és megvan az ideje a gyűlöletnek.
Megvan az ideje a háborúnak, és megvan az ideje a békének."

/Biblia, Prédikátor 3:1-8,11/

Szeretettel, Mika Gabi

*Az írás saját szellemi termékek, kizárólag engedéllyel, vagy forrás megjelölésével használhatóak fel!