Omo-chan

A szívekbe írt ősi szövet
igazsága végigsimította
a Holdkert szívét, és
hosszú, mély csend ereszkedett a tájra.
A csendbe szőtt mozdulat -
megnyitotta az igazság magját s
becsorgott a lélek mélyén szunnyadó
bölcsességbe...

A csillagvíz tükrén apró rezdülések jelezték,
hogy az emlékezet felébredt,
csak még nem öltött formát.
A holdmanócskák tudták:
ez nem kóbor szellő,
nem a csillagok szelíd játéka,
és nem Kosumoru láng-pöffjének visszhangja.
Ez az aprócska vízlejtés
valaminek az utórezgése volt,
ami már réges-rég feléjük tartott.

Mizugami tánca sűrűbbé vált,
lélegzete mélyebbre húzta,
mint amikor a szív megsejti azt,
amit kimondani még nem mer.

Kosumoru kíváncsiságának
hőfokát minden Holdkert lakó érezte,
mikor teste gyöngy-izzásban felfénylett.

Musso Mochi párnagombóc lényének moha-melegsége
mély békét hozott a csillagvíz-partjára.

Ongaku-chan húrjai csendre simultak,
várva,
hogy egy régi dallam, új színben csendülhessen fel...

Kikazuki rügyeiben egy szelíd ismerős hullám indult el.

Hoshiboshi szemében felcsillant
az örök bölcs láng.
Mancsai között
a mennyei iránytű fénye
mindegyikük számára világossá tette,
hogy az igazság pillanata
csupán egy szívdobbanásnyira van tőlük.

A csillagvíz párája fájdalmasan gyönyörűn
összeölelkezett a holdfény bársonyával,
s a Holdkert csendjében
megszületett egy lélekcsepp,
ami nem hullt a csillagporba,
hanem lassan, puhán óvón
felemelkedett a szívek rejtett zugába.

Kirajzolódott egy picinyke lény:
az igazság pergamenje,
a lélek tükre,
az emlékekkel teli sóvárgás,
a szívbe maró múlt,
a gyógyulás könnycseppje,
és a jövő reményének ígérete:
Ő volt Omo-chan.

Omo-chan álomkódban kémlelt körül,
emlékek fátyla mögül.
Érezte a visszafojtott lélegzet feszülését,
a vágyakozás és várakozás
izgalmát...

Mintha mindegyik manó szívébe látott volna,
és ott a legapróbb, legcsendesebb
rezdülést érintette volna meg kicsinyke lénye.
Finoman, párahangon megszólalt:

"Minden, amit a szívetek megérez...
már bennetek volt a csillagok születése óta."

A csillagvíz némán figyelt,
felszínén a csillagok tükörképe is elhomályosult.
A megérzés emlékképpé sűrűsödött,
s a kimondatlan mélyéből manócska született.
A múlt összeért a szív megértésével,
hogy az emlékőrző könnycseppjei felébresszék
az idők homályába veszett világ illatát
a holdmanócskák lelkében.

Mindenki megértette,
hogy Holdkert immáron teljes lett.
A fátyolos derengésben
felrajzolódott Holdkert térképére
a könnytáros-ösvénye...
Omo-chan mellett a szív már tudja,
amit a szó még ködfátyolba burkolva elhallgat...
E csillagperc beköszöntétől
Holdkertben minden emlék
lágyabban,
finomabban rezgett.