tisztaság
bűntudatlanul
szeretnék élni; Isten
terve - kedvére


Minden pillanat átjáró - szent út az örökkévalóba.
A klasszikus japán haiku a természet múló pillanataiban fedezi fel az örök szépséget, az évszakszó (kigo) jelzi az időhöz való kapcsolódást. A haiku az elmúlásban rejlő fájdalmas gyönyörűséget mutatja be, a mulandóság szépségét (mono no aware) ragadja meg. Míg a klasszikus haiku a külső természetből vezet befelé, az én szakrális haikuverseim a belső természetből vezetnek kifelé: a szakrálisba. Mindkettő ugyanarra hívja fel a figyelmet – csak más "kapun" keresztül teszi. A haiku-formáimban nem pusztán természeti képek jelennek meg, hanem belső beavatási pillanatok. A haiku nálam nem megállít, hanem átvezet: a profánból a szentbe, az időből az időtlenségbe, az egyéniből az egységbe. Ezért nevezem őket szakrális haikuknak: mert egyszerre őrzik a forma tisztaságát, és nyitnak a lélek mélységei felé.
*A haikuk, és a képek saját szellemi termékek, kizárólag engedéllyel, vagy forrás megjelölésével használhatóak fel!
bűntudatlanul
szeretnék élni; Isten
terve - kedvére
részemmé lettél -
láthatatlanul; s most
bennem visszhangzol
szeretnék élni!
haldoklom a létet, majd
élem a halált
egy vagyok veled
mégsem érthetlek meg, de
szívből szeretlek
látlak, érezlek
de világod mi? soha
meg nem tudhatom
hiába nézel
soha nem láthatod ki
vagyok - igazán
nélküled élek.
EGYedül vagyunk mind itt,
EGY-gyé válunk ott
régóta várlak.
ÉRZELEK. létezek
közös magányban
itthon vagyok, de
hol vagyok otthon? kérdőn
nézel rám. Miért?
egyedül, némán
belső csendben remegek
félek s élek