SZÍVirág
bimbóban szunnyad
aranylón fénylő szirom
lágy puhasága


Minden pillanat átjáró - szent út az örökkévalóba.
A klasszikus japán haiku a természet múló pillanataiban fedezi fel az örök szépséget, az évszakszó (kigo) jelzi az időhöz való kapcsolódást. A haiku az elmúlásban rejlő fájdalmas gyönyörűséget mutatja be, a mulandóság szépségét (mono no aware) ragadja meg. Míg a klasszikus haiku a külső természetből vezet befelé, az én szakrális haikuverseim a belső természetből vezetnek kifelé: a szakrálisba. Mindkettő ugyanarra hívja fel a figyelmet – csak más "kapun" keresztül teszi. A haiku-formáimban nem pusztán természeti képek jelennek meg, hanem belső beavatási pillanatok. A haiku nálam nem megállít, hanem átvezet: a profánból a szentbe, az időből az időtlenségbe, az egyéniből az egységbe. Ezért nevezem őket szakrális haikuknak: mert egyszerre őrzik a forma tisztaságát, és nyitnak a lélek mélységei felé.
*A haikuk, és a képek saját szellemi termékek, kizárólag engedéllyel, vagy forrás megjelölésével használhatóak fel!
bimbóban szunnyad
aranylón fénylő szirom
lágy puhasága
fekete - fehér
szárny suhogva libbenő
FELtámadása
emLÉKek képe
melankólia homály-
mély sodrásában...
néma szavak - halk
rezdülésében remeg
lélekhang csendje
aranyló hárfa
fehér húrjának rezgő
hulláma árad
szilárd támaszOM
könnyeim titkos fénye -
FELszárítója
láthatatlanság
fájdalmában pislákol
biztonság fénye
túlcsorduló szív
dobbanásának könnye
csillan arcomon
forrásból ered
hold és nap szent EGY(s)ÉG(e)
érintetlenül
szívtelen elme -
értelmetlen érzelem,
FELoldódása
néma válaszok
ordítása szaggatja
csend foszlányait