ihlet
költői múzsám,
jelenem, múltam, jövőm...
zsilipem őre
A klasszikus japán haiku a természet múló pillanataiban fedezi fel az örök szépséget, az évszakszó (kigo) jelzi az időhöz való kapcsolódást. A haiku az elmúlásban rejlő fájdalmas gyönyörűséget mutatja be, a mulandóság szépségét (mono no aware) ragadja meg. Míg a klasszikus haiku a külső természetből vezet befelé, az én szakrális haikuverseim a belső természetből vezetnek kifelé: a szakrálisba. Mindkettő ugyanarra hívja fel a figyelmet – csak más "kapun" keresztül teszi. A haiku-formáimban nem pusztán természeti képek jelennek meg, hanem belső beavatási pillanatok. A haiku nálam nem megállít, hanem átvezet: a profánból a szentbe, az időből az időtlenségbe, az egyéniből az egységbe. Ezért nevezem őket szakrális haikuknak: mert egyszerre őrzik a forma tisztaságát, és nyitnak a lélek mélységei felé.
*A haikuk, saját szellemi termékek, kizárólag engedéllyel, vagy forrás megjelölésével használhatóak fel!
költői múzsám,
jelenem, múltam, jövőm...
zsilipem őre
ki vagyok? kérded...
játszó társad -, édesded
zsenge emléked
lélek - zetemen
átfolyik lényed fénye,
LÁTLAK s vágylak
hiszel..., s viszel
ezer terhet. miért nem lépsz?
a lét vár - légvár.
vérem vize vagy,
érzelmem íze - kegyes,
áradón ÖRÖK
holnap is velem
vagy? létem már ismeretlen;
múlt idő lényem...
mi vagyunk, a most
múltideje = és jövő
jelenideje
hulló csillagok
vétkeim őrzői, s
együtt múlunk el...
bűntudatlanul
szeretnék élni; Isten
terve - kedvére
részemmé lettél -
láthatatlanul; s most
bennem visszhangzol
szeretnék élni!
haldoklom a létet, majd
élem a halált