kiÉG-és(?)
beforduló könny -
csendes magány burkában
léttelen LÉTben


Minden pillanat átjáró - szent út az örökkévalóba.
A klasszikus japán haiku a természet múló pillanataiban fedezi fel az örök szépséget, az évszakszó (kigo) jelzi az időhöz való kapcsolódást. A haiku az elmúlásban rejlő fájdalmas gyönyörűséget mutatja be, a mulandóság szépségét (mono no aware) ragadja meg. Míg a klasszikus haiku a külső természetből vezet befelé, az én szakrális haikuverseim a belső természetből vezetnek kifelé: a szakrálisba. Mindkettő ugyanarra hívja fel a figyelmet – csak más "kapun" keresztül teszi. A haiku-formáimban nem pusztán természeti képek jelennek meg, hanem belső beavatási pillanatok. A haiku nálam nem megállít, hanem átvezet: a profánból a szentbe, az időből az időtlenségbe, az egyéniből az egységbe. Ezért nevezem őket szakrális haikuknak: mert egyszerre őrzik a forma tisztaságát, és nyitnak a lélek mélységei felé.
*A haikuk, és a képek saját szellemi termékek, kizárólag engedéllyel, vagy forrás megjelölésével használhatóak fel!
beforduló könny -
csendes magány burkában
léttelen LÉTben
tükörképben FEL-
ismerTEN I-gaz EGY(s)ÉG
középpontjában
EGYségben EGYként
EGYmásban EGYedül EGY-
fény dobbanásban
elme fogsága -
szív I-gazsága tiszta
szeretet fénye
Az ellentétek kohójában dolgozik a lélek.
Fény és árnyék, veszteség és újjászületés
egymásba oldódik -
minden paradoxon önmagát váltja fénnyé.
a visszafojtott
lehelet tehetetlen
lélegzetvétel
határtalanság
határának tartása
tarthatatlanSOK
megérintettség
sebezhetőségében
rejlő bátorság
selyemhernyó kis
gubójában megbúvó
varázs pillangó
- ahol az elme elcsendesül, ott születik a szó I-gazsága -
csendből fénylő szó,
mint hömpölygő kék folyó
áramlik rajtam...