*A karakterek, a hozzájuk tartozó képek (illusztrációk), nevek, történetek, mesék, versek és haikuk
saját szellemi termékek, semmilyen formában nem használhatóak fel!

Omo—chan és Hoshiboshi

Holdkert csendje —
mélyebb és sötétebb volt
minden eddigi hangtalan várakozásnál.
A táj,
a tó körüli mező —
a tér végtelenségébe tágult.
Mozdulatlan,
néma fátyol borult az éjszakára.

A Holdkert manócskáinak
szívében könnycseppek
csordultak —
lágyan, sejtelmesen
...
a csend
szinte tapinthatóvá vált
...
és a végtelenbe mélyülő tágasság
csillagpihéjének —
csillagpora hullt a szívekre...

Egy szelíd emlék illata
árasztotta el a levegőt —
mintha még ott lebegne...
egy érzés,
egy sóhaj,
egy ölelés,
egy pillanatra a lélek pergamenje
leheletként simult a tájra
...
és a manócskákban
megjelent egy ősi béke —
ahová csak oly ritkán enged bepillantást
a szív álomfüggönye
...

Omo—chan,
az emlékezet fényszövete —
a lélek tintájával írt
könnycseppben őrzött fény...
már látta —
amit a többi manócska még
csak a szíve rejtekének
dobbanásában érzett
...

Álomfényben ragyogó
csillagpor—fonál ereszkedett
az éj mélyéből
Holdkert rezzenéstelen tavának
tükörsima — csillámló
felszínére.
Holdfényből szőtt
hintán ringatózva
ereszkedett a tó partján ülő
memória—manó baljára.

Mély—sötét fénybuborék
rezgett végig a tájon —
hullámozva simogatta
Holdkert szívét...

Kozmikus csend árasztotta el
a tó vizének árnykékjét.
Lélekcseppek sóhaja
suhant az ég felé...

Minden —
mi rejtve maradt
...
felszínre emelkedett
az emlékezet
mélyfény örök terébe:

bánat
fájdalom
magány
veszteség
nosztalgia
kimondatlan szavak
és félelmek
...

Hoshiboshi,
a lélek misztikus iránytűje —
a csillagrepedések gyógyítója
kintsugi—arany
bársony ölelése —
új fejezetet nyitott
a lélekcseppbe zárt
emlékkön(n)yv lapjain
...

Az emlékezés—fényszövetén
aranyló fény kúszott...
lassan —
a születés csendjének mélyében...
A sötét—fény emlékezetének
ölébe hullt a szív—remény...

A szívekbe írt
ősi szövet igazsága
a sötét—könnycsepp
árnyék—fényében
feloldódott —
tisztult
...

Hoshiboshi kezében
a fényhajlék mennyei iránytűje
mécsesként ragyogni kezdett
...
a vezércsillag fénye
új irányt szabott —
.
.
.
a csend
kristálytiszta hangjának sugallata
friss lehelettel rajzolta a szívekbe
a "befelé—menny—ösvény"
bölcsességét:
...

az emlékezet léte öröktől való
.
.
.

A csillagrezgés lenyomata
már örökre beíródott
a gyógyulás könnycseppjébe.
...

Minden, ami szeretetben születik —
soha nem tűnik el teljesen...
.
.
.
csak más formában marad —
jelen
.
.
.
minden szívdobbanásban
mély—csendben
rezeg a végtelen.

Omo—chan
felnézett a fekete—sötétségbe,
ahol apró pontocskák
jelölték a múlt szívének
egy—egy sóhaját
.
.
.
Szemeiben
egyszerre csillogott
a mély—tengerkék opálos gyász
és a halvány türkiz fényű
gyógyulás könnyei...

Lélekcseppbe íródott
a csillagok közti végtelen sötét szövetének
csendes fénye —
az emlékezet örök léte.
.
.
.