Egy erdő születése...

Az elmúlt hetekben kicsit eltűntem...
Előreláthatólag ez egy tartósabb, hosszabb folyamat kezdete csupán.

Különleges kalandba és hatalmas fába vágtam a képzeletbeli fejszémet.
A fák a barátaim időtlen idők óta, úgyhogy még a "képzeletbeli fejsze" is túl soknak és túl durva kifejezésnek tűnik a lelkemnek...

Egyik reggel jött egy ötlet, hogy csinálok egy új aloldalt a honlapomon, amibe... — 
és itt elszabadult valami.

Nem kicsit, hanem nagyon..., nagyon-nagyon...

Estére kiderült, hogy az ötletem:
se nem volt váratlan,
se nem volt hirtelen,
és valójában még nagyon újnak sem mondható az életemben.
Másnapra már azon kaptam magam, hogy egy teljes rendszer — vázlat hálózat — van a fejemben és meglepően sok-sok oldal a laptopomon.

Mi is készül?
Mi az a MINTA—KAPU?

Egy ön—magán—nyomozó, megfigyelésközpontú, mintázat—felismerő rendszer, 
amelynek célja nem a bizonyosságok gyártása,
hanem a kíváncsi vizsgálódás felébresztése és ébren tartása.
Mesékkel színesítve minden ösvényt, amit bejárunk.
Az egyes karakterek beszélgetnek, életre kelnek...,
és itt-ott néha magunkra ismerhetünk egy-egy párbeszédben, jellemvonásban, történetben, vagy helyzetben.

Nem szeretem a kész válaszokat.
Visszagondolva az életemre, többnyire kérdéseket tettem fel.
A kérdések mögött természetesen a válaszokat kutattam — a saját válaszaimat.
Volt is ebből számtalan nehézségem, főleg amíg az iskolapadot koptattam.
A többiek haladtak volna, én meg állandóan kérdeztem. 
Hol azért mert nem értettem,
máskor pedig azért, mert kíváncsi voltam és kerestem, kutattam..., sokszor magam sem tudtam, hogy — mit?
A kíváncsiságom leginkább az egyetemi filozófia órákon érte el csúcspontját.

Azok a válaszok, amiket mások rágnak a szánkba..., talán azzal a legnehezebb mit kezdeni,
mert nem saját felismerésből születnek —
csak kölcsönkapott válaszok és gondolatok.
Gyökér nélküli, szélben forgó pitypang bóbiták csupán...
Az apró magocskák, amiket mi magunk ültetünk, mi gondozunk és nevelünk...
gyökeret eresztenek és élnek.
A jó kérdések gyakran többet érnek a gyors és megnyugtató válaszoknál. 

Mi is történt az elmúlt időszakban?

Először felfedeztem egy fát.
Aztán rájöttem, hogy ez nem is egy fa, hanem egy egész erdő.
Majd elkezdtek kikandikálni édes kis állatkák a fák mögül...

Arcomba repült egy fehér-fekete pillangó.
Elsétált mellettem a pokrócon egy apró fehér pók — igen, jól olvastad: egy fehér pók.
Egy lángosozónál várakozva megpillantottam egy mókust a fa odvában.
Este pedig a kutyánk szájából kellett kimenteni egy cuki, szúrós kis gombócot — egy sünit.
Mindez egyetlen nap alatt...

Kicsit előre szaladtam, felborítva az idősorrendet,
mert a történet nem is ettől izgalmas igazán.
Az erdei lakosoknak — papíron — már volt neve, arca és karaktere, mikor egyesével megjelentek a való világban,
mintha csak névsorolvasásnál jelentkeztek volna.
Este a süninél, már magam is nevettem, hogy "ilyen nincs" —
és mégis...

Az egész kaland egy nehéz érzésből indult.
Bosszankodtam, hogy mennyire fárasztó időnként, hogy minden mögött mintázatot fedezek fel,
hol így, hol úgy — 
és mennyivel könnyebb lenne minden, ha nem hálózatokban érzékelném a világot.

Ültem a tölgyfák alatt a kertben, szinte sátorként öleltek körbe, teljesen kizárva a nap sugarait.
Csak néztem a faleveleket... —  vidáman táncoltak a szélben.
Azon kaptam magam, hogy eltöprengek rajta:
"mi lenne, ha fa lennék?".
Egészen biztos, hogy akkor is ön—magamon—nyomoznék és figyelném a leveleim táncát.
Előbb-utóbb valószínűleg még a levelek rezgésében is felfedeznék valamilyen mintázatot...

Hirtelen egymásba simultak a képek, a mintázatok, és a gondolatok.
Rájöttem, hogy nincs ebben semmi új, csak feltárult előttem az, amit eddig is magamban hordoztam —
csendesen, mélyen, mindent áthatóan.
Egyszerre láttam az egész erdőt.
Szépségével, nehézségével, fájdalmával, örömével és az összes paradoxonával együtt, 
amitől egyszerre lett nagyon komoly és végtelenül vicces az egész élet.

Ez egy hosszú, izgalmas utazás lesz — mert már most is az. 
Azon kaptam magam, hogy néha nagyon mély felismerésekre és összefüggésekre bukkanok,
miközben nevelgetem az erőt és együtt játszom az erdőlakókkal...
Néha pedig egészen más nézőpontból látom meg a saját életem rejtett összefüggéseit. 
Az utazás végére, talán... nem ugyanaz az ember leszek, aki elkezdte ezt a kalandot,
mert miközben írom a könyvet —
a könyv is ír engem.

Visszatérve a MINTA—KAPU erdejéhez.

A kiindulópontja az, hogy az életünkben sok minden nem egyetlen eseményből érthető meg,
hanem a visszatérő mintázatokból:

ugyanazok a konfliktusok,
ugyanazok a kapcsolati helyzetek,
ugyanazok a gondolkodási körök,
ugyanazok az érzelmi reakciók.

A MINTA—KAPU ezeknek az ismétlődéseknek a megfigyelésére hív.

Nem megmondani akarja, mi az igazság.
Nem jósol.
Nem diagnosztizál.
Nem ad kész válaszokat.

Kérdéseket tesz fel,
nézőpontokat kínál
és segít láthatóvá tenni azokat a mintázatokat,
amelyek addig észrevétlenül alakították a működésünket.

A cél nem a fejlődés hajszolása, 
hanem a nagyobb koherencia elérése önmagunkban:
hogy kicsit jobban értsük, mi történik bennünk,
körülöttünk és közöttünk.

Nincsenek kész válaszaim.
Kérdéseim vannak.
Sok-sok kérdésem van...

Szeretettel, Gabi