"a legjobb tudás szerint..."

Hajnalban nem hagyott nyugodni egy gondolat...

Tegnap írtam az igazmondásról és a Mahābhārata-idézet egy fél mondata nagyon mélyen belém költözött:
"az igazságot a legjobb tudása szerint ki kell mondania"
– a legjobb tudás szerint...
Egyre csak örvénylett és kavargott bennem: a legjobb tudás szerint.

Vajon mi tart távol a végső igazságtól, a teljes tisztánlátástól?
Kondicionált emberi megismerésünk szükségképpen korlátozott, ezért amit látunk, könnyen csak a valóság egy része lehet. Emberi mivoltunk időről időre beleesik az illúzió csapdájába, hogy
"de én tudom", "de én értem" .

Persze, az adott állomásról látom a táj egy részletét.
De ez nem jelenti azt, hogy a teljes utazás minden állomásának táját egyszerre látom és képes vagyok egy részletből a teljességet befogadni. Állomásról állomásra bandukolhatok és mindig egy-egy részlethez jutok csupán hozzá... és még az is részleges. Ha épp tavasszal járok arra, akkor nem látom a téli tájat. Egészen mást látok, ha süt a nap, fúj a szél, esik az eső, vagy épp köd van.

Vajon tisztában vagyunk-e azzal, hogy az oly magabiztosan hangoztatott gondolataink mind csak töredékek?
Az emberi létnek és megismerésnek, tudásnak vannak korlátai. Ezek a korlátok természetesen tágíthatóak.
De a határtalanságot, a végtelent, az örökkévalót vajon képesek vagyunk teljes önvalójában felfogni, megérteni, befogadni?

Miért hisszük, hogy a részleges, töredékes megismerésünk és tudásunk egész lehet?
Miért hisszük a saját illúziónkat igaznak? Legyen az akár külső – érzékszervi, akár belső érzelmi illúzió – leánykori nevén: önámítás. A trükk a dologban, hogy egyáltalán nem biztos, hogy tudunk róla.

És itt már be is lépett az igazmondás és őszinteség.
Honnan tudhatom, hogy igazat mondok, vagy csupán māyā hatása homályosítja el a tisztánlátásomat?

Tegnap még az volt a kérdésem, hogy "ha tudom, mi az igaz, van-e bátorságom kimondani?" - ez továbbra is érvényes gondolat, nem dobnám ki a kukába, mert a maga nemében van létjogosultsága.

Viszont a mai napra ez a kérdés kicsit formálódott, talán mélyült...
Mi van akkor, ha teljes őszinteséggel azt hiszem, hogy igazat látok, gondolok, mondok – miközben éppen tévedek?

Ezért hatott meg annyira a "legjobb tudásod szerint" gondolata. Mert ebben van erkölcsi bátorság és ismeretelméleti alázat.
Magában foglalja, hogy amit most a lehetőségeimhez képest a legtisztábban látok, azt nem torzítom el szándékosan – sem a vágyaim, sem a félelmeim, sem megszerzendő javak vagy érdemek kedvéért. De mindezt nem tévesztem össze azzal, hogy tévedhetetlenül birtoklom a valóságot.

Hiába értünk meg egészen pontosan dolgokat, szerzünk róla tudást, tapasztalatot. Hiába válunk képessé arra, hogy az elméleti tudást a gyakorlatba átültessük és megváltoztassuk saját viselkedésünket – a manapság oly népszerű szóval élve: tudatosan.
A teljes igazságot – a végső valóságot – nem tudjuk a saját kondicionált megismerésünkkel teljesen átlátni, nem tudjuk kimerítően birtokolni.

Vajon hol kezdődik és meddig tart a valóság?
Vajon az illúzió mennyire tartja fogva az elménket?
Egyáltalán hajlandóak vagyunk-e elfogadni, hogy a realitást is az illúzió szemüvegén keresztül vizsgáljuk?
Miért hisszük igaznak a saját illúziónkat?

Ami egy adott időpillanatban belülről nézve koherensnek, jogosnak, evidensnek tűnik számunkra, idővel pillanatok alatt foszlik szét, mint a hajnali köd – és visszanézve már azt mondjuk: "Úristen! Hogy nem láttam ezt eddig?" .

Az a feltételrendszer, amelyben a jelenségeket vizsgáljuk, folyamatosan változik.
A megtévesztettséggel is érdemes számolni, illetve nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a nem elenyésző tényezőt, hogy nagyon erős "én"-hez kötött azonosulásban élünk.

Újból hozok egy példát a Mahābhāratából egy kis gondolatébresztőként – Maya Dānava nem azonos a māyā filozófiai fogalmával, hanem a palotaépítő neve a konkrét példában; maga a jelenet mégis remek analógia.
Ebben a rövid kis részletben tanúi lehetünk, hogy mennyire fogva tudnak tartani minket mind a külső, mind a belső illúzióink.

"A lótuszokkal beterített tavacskák partján aranyból és elefántcsontból faragott székek sorakoztak, s a falakat díszítő domborműveken szinte megelevenedtek a hitveseik társaságában ábrázolt félistenek.

Ahogy Durjódhana ráérősen végigsétált a termeken, arany ékszerei halk csilingeléssel verődtek össze minden lépésénél. Maja kifinomult és szemet gyönyörködtető mestermunkája láttán féltékenység mardosta a szívét. Olykor ingerülten a palotaszolgákra förmedt, majd színlelt közönnyel, aranysisakos fejét magasra tartva masírozott előre.

Végül a csarnok közepén elhelyezkedő, kristálytiszta vizű, hatalmas medencéhez ért. A tökéletesen sima víztükör olyan volt, mint egy üveglap. Teljesen úgy tűnt, mintha a hozzá vezető padló folytatása lenne, ám Durjódhana ezt nem vette észre. Hercegi díszben, előre szegezett tekintettel egyenesen belesétált a tóba.

A Pándavák egy közeli erkélyről figyelték a jelenetet. Bhíma majd kipukkadt a nevetéstől, amikor Durjódhana, kézzel-lábbal a levegőben kalimpálva, belehasalt a vízbe. Számos hölgy – Krisna hitvesei – is jelen voltak, akik szájukra szorított kézzel kacagtak a Kauraván.

A szerencsétlenül járt herceg, anélkül, hogy egy pillantást is vetett volna rájuk, Sakuni segítségével kikecmergett a vízből. Nem várt közönségének gurgulázó nevetése az elevenébe vágott. Egyre fokozódó zavara láttán Judhisthira ráparancsolt testvéreire, hogy azonnal hagyják abba a nevetést, s tüstént száraz ruhákért küldött.

Krisna nem szólt semmit, csak mosolygott. A felbőszült, céklavörös Durjódhana gyorsan átöltözött, s bár mardosta a szégyen, folytatta körsétáját a csarnokban, mintha mi sem történt volna.

Ekkor már minden elviselhetetlen volt számára: a fényűző palota, a benne sétálgató, páratlan szépségű királynék, s különösen Draupadí. Durjódhana még mindig nem gyógyult ki teljesen a csúfos kudarcból, ami a panycsála hercegnő kezéért rendezett viadalon érte. Akkor nemcsak a tekintélyét vesztette el, hanem egy párját ritkító gyémánt is kicsúszott a kezéből: a hercegnő. Amikor belesétált a tóba, Draupadí nevetése minden megalázottságánál jobban fájt neki.

Ám a megszégyenítő helyzetek sora ezzel még nem ért véget.

Újra meg újra beleesett Maja illúziókeltő építészeti megoldásainak csapdájába:

előbb beleütközött egy látszólag nyitott ajtóba, majd ki akart nyitni egy másikat, ami már nyitva volt.

A palotaszolgák alig bírták visszafojtani a nevetésüket, ahogy a leforrázott herceg dühösen kimasírozott a csarnokból.

Judhisthira részvéttel figyelte küszködését, s odasietett hozzá, hogy megvigasztalja. Durjódhana csak nevetett, sietősen búcsút vett a Pándaváktól, majd kíséretével visszaindult Hasztinápurába. Útközben másra sem tudott gondolni, csak arra, hogyan bosszulhatná meg ezt a sok fájó sérelmet."1

Itt beemelnék egy szanszkrit szót, a guṇát (= szál, kötél, minőség; ebben az összefüggésben kötőerő), mert ez tovább árnyalja a képet és az idézet értelmezéséhez adhat egy újabb nézőpontot.

"Az anyagi természet három kötőerőből áll: a jóság, a szenvedély és a tudatlanság kötőerejéből. Ó, erős karú Arjuna! Amint az élőlény kapcsolatba kerül az anyagi természettel, e kötőerők felülkerekednek rajta."

"A jámbor tettek eredménye tiszta, és a jóság kötőerejébe tartozik. A szenvedély minőségében végzett munka azonban szenvedést, a tudatlanságban végrehajtott tett pedig ostobaságot eredményez."

"A jóság kötőerejéből igazi tudás származik, a szenvedélyből mohóság, a tudatlanságból pedig ostobaság, őrület és illúzió."2

A védikus hagyomány – mint az idézetben is olvashatjuk – három kötőerőt különböztet meg:

• a tudatlanság (tamas-guṇa)

• a szenvedély (rajas-guṇa)

• és a jóság (sattva-guṇa) kötőerejét.
  
  

A három kötőerő az anyagi világban teljesen körülveszi a lelket, és áthatja az anyagi természet működését, és az anyagi természettel kapcsolatba kerülő élőlényt ezek a kötőerők kötik.

Hatásukra az élőlény a külvilághoz kezd erősen ragaszkodni. A testtudat megerősödik, eredeti tudatát pedig elfelejti – végül már csak azt tartja az élőlény – ember – valósnak, amit érzékszerveivel érzékel.

A jóság kötőereje a legtisztább: ébreszti az eredeti tudatot, a fényt és a szeretetet, megszabadít a karma kedvezőtlen következményeitől. Olyan tulajdonságokat emel a szívbe, mint a hit, hűség, becsület, önfegyelem, egyszerűség és igazságszeretet. Általa megjelenik a belső harmónia, egyensúly és stabilitás, valamint az önvaló megismeréséhez vezető tudás. Ez a tisztaság, bölcsesség és béke alapja. Amennyiben ez a hangsúlyos kötőerő, az tudást és boldogságot ad a személy számára.

A szenvedély kötőereje aktív és ösztönző: változást idéz elő. De túlsúlya ragaszkodást, fékezhetetlen vágyat, nyugtalan cselekvést és aggodalmat szül. Megzavarja az egyensúlyt. Rövid távon gyönyört nyújt, hosszú távon azonban fájdalmat és szenvedést okoz. Túlzott dominanciája újraszületéshez vezet.

A tudatlanság kötőereje passzív és akadályozó: hanyatlást, pusztulást, illúziót, fásultságot, közönyt és tudatosság hiányát hozza, ezért az anyagi világhoz láncolja az embert.

A jóság a boldogsághoz, a szenvedély a cselekvéshez, a tudatlanság pedig a tudás elhomályosításához és tébolyhoz köt. Bármelyik uralkodik is az emberen, mindegyik a születés és halál körforgásában (saṃsāra) tartja. 3

A kötőerők minden anyagi létezőben – élőlényben – jelen vannak.
A kötőerők nem vegytisztán jelennek meg, hanem általában keveredve – különböző súlyozással, dominanciával – így egy elég széles és színes spektrumon éljük ezen kötőerők sokféleségét.

Ettől a ponttól kerdve számomra már nemcsak az a kérdés, melyik kötőerő miként működik, hanem az is, hogy képes vagyok-e felismerni, amikor éppen bennem működik?

Jelenleg a jóság kötőerejét szeretném ebből kiragadni.
Kicsit becsapós ez a szó: "jóság".
Nyilván a háromból ezt nevezhetnénk a "legtudatosabbnak" és roppant jól hangzik.
A fenti felsorolásból valahogy ez a legkívánatosabb. Már a szó – kívánatos – önmagában is árulkodó jel..., mégis miért kötőerő a jóság?

A sattva (jóság) a boldogsághoz és tudáshoz való ragaszkodással köt – belátható, hogy ehhez tudunk csak igazán ragaszkodni!
A többi kötőerő esetében valahogy evidens, hogy könnyű eltévedni.
De a jóság? Azt hinné az ember, hogy heuréka: "csak így kell cselekedni és minden rendben lesz". Ettől árnyaltabb és összetettebb ez a kép.
A jóság esetén is kialakulhat kötöttség – más természetű és jóval finomabb formában.
Az "én jó vagyok", "már elértem valamit", "már tudok valamit", "a jelenben élek", "tudatos vagyok" - ezek a gondolatok különösen nehezen felismerhető csapdákká válhatnak, mert jónak, elérendő célnak tűnnek, megvalósítandó feladatként hatnak. Amikor ezek felmerülnek – minden önteltségtől és önhittségtől mentesen egy emberben, csak olyan tényszerűnek tűnően..., akkor kell a legalázatosabbnak lenni, mert a legvékonyabb jégen kezdtünk el táncolni. Ahogy a mondás is tartja, magas lóról lehet nagyot esni...

Van még a jóság kötőerejének egy nagyon csábító pontja:

"Ó, bűntelen!
Mivel tisztább a többinél,
a jóság kötőereje ragyogó és megszabadítja az embert minden bűnös tett visszahatásától.
A jóságban élőket a boldogság érzése és a tudás köti meg."

"Ha valaki a jóság minőségében hal meg, a nagy bölcsek tiszta, felsőbb bolygóira jut."4

A boldogság, egy továbbhaladási lehetőség ebből a világból...
Felmerül a kérdés: vajon a felszabadulás érdekében végzett tettek gyökerének mélyén valóban nincs egy személyes, apró, titkos vágy, kívánalom, elérendő cél – például a karmikus visszahatásoktól való megszabadulás?
Ha azért cselekszem sāttvika módon, mert boldog akarok lenni, mert ki szeretnék szabadulni ebből a létezési formából, akkor nem kerültem önellentmondásba? Mikor válik a felszabadulás iránti törekvés maga is egy megszerzendő eredményhez való ragaszkodássá?

"Az emberben az érzékek tárgyain elmélkedve ragaszkodás ébred azok iránt. E ragaszkodásból heves vágy támad, a vágy pedig dühöt szül."

"A düh eredménye teljes illúzió, az illúzióké pedig emlékezetzavar. Ha zavart az emlékezet, elvész az értelem, s az értelem elvesztésével az ember ismét visszasüllyed az anyagi lét mocsarába."5

Levonhatjuk a következtetést, hogy a jóság kötőerőjét is meg kellene haladnunk.
Hajrá emberek! Van feladatunk: azt hiszem, nem kicsi és nem kevés.

Ezek szerint a sattva (jóság) sem végállomás.

"Ha a megtestesült lény képes túllépni az anyagi testtel kapcsolatban álló három kötőerőn,
akkor megszabadulhat a születéstől, a haláltól, az öregedéstől és a velük járó fájdalmaktól,
s még ebben az életében nektári élvezetekben lehet része."6

De ne feledd:

• ne ragaszkodj hozzá mint megszerzendő eredményhez

• ne a jutalomért cselekedj

• ne azért cselekedj helyesen, hogy valamit majd "kapj érte"

Mit tehetünk?

Nem tudok erre bizonyossággal teli választ adni, csak megérzéseim vannak.

A következő felsorolás teljes mértékben szubjektív – nem egy betartandó feladatlista és nem is követendő módszertani útmutató :) – csak a saját eddigi tapasztalataimból levont következtetések; nem a védikus hagyomány tanításainak összefoglalása.

Nem egyszer s mindenkorra megvalósítandó, hanem folyamatosan gyakorolható…

• betartani az isteni rendet – igen, tudom, ez elég elvont, és hol a kézikönyv (?) – vannak szentírások, kinek-kinek a hite szerint

• az előző ponthoz kapcsolódóan erkölcsös életet élni – visszakanyarodhatunk jegyzetekért az előző ponthoz

• folyamatosan vizsgálni, hogy amit isteni rendnek gondolok, mennyiben lehet a saját értelmezésem, kondicionáltságom vagy vágyam

• a lehetőségeinkhez mérten, a "legjobb tudásunk szerint" igazat mondani és felelősséget vállalni a szavainkért

• felelősséget vállalni a tévedéseinkért is

• alázatosnak maradni – belátni a saját korlátainkat, de felismerni a lehetőségeinket

• levetkőzni a büszkeség érzését

• végezni a kötelességünket – ez talán a legnehezebb. Miért? Mert nem arra gondolok, hogy bejárni a munkahelyre, ellátni a feladatokat. Természetesen ezt is tartalmazza, de ez egy bővebb kategória. Felismerni, hogy mi az életfeladatom, és megvalósítani azt. Felelősséget vállalni magamért, a szeretteimért, a szűkebb és tágabb környezetemért, a növényekért és állatokért, a természetért… Megtalálni ezeknél a helyes mértéket, a pontos arányt. Mindemellett tudni határt húzni. Felismerni, hogy mi az, ami már nem az én felelősségem.

• a fentiek szerint élni és cselekedni – nem várni érte se elismerést, se dicséretet, se jutalmat; csak a rend kedvéért cselekedni, érdekek és vágyak nélkül

• ellenállás nélkül elfogadni a jelen pillanat tényét olyannak, amilyen – majd megkülönböztetni, hogy mi a helyes válasz rá

• tudni lemondani más javára dolgokról – de nem várni érte hálát, elismerést vagy viszonzást; nem engedni, hogy elvárásoknak adjon táptalajt a másikkal szemben, és nem építeni belőle identitást: "milyen önzetlen vagyok"

• természetközelibb életet élni

Még a saját listám se tűnik egyszerűen kivitelezhetőnek. :)
Jelentkezzen, aki képes rá! :D
Viccet félretéve:
Milyen lehet az az ember, aki mindhárom kötőerőt képes meghaladni?
Létezik egyáltalán ilyen?

Vajon mennyire és miben képes az ember teljesen önzetlen, minden vágytól és ragaszkodástól mentes cselekedetre és életre?
Egyáltalán lehetséges ez, mint végső valóság?
Elképzelhető, hogy az anyagban létezés nem teszi ezt maradéktalanul lehetővé?

"Milyen jelről ismerhetem fel azt, aki a három kötőerő felett áll?
Hogyan viselkedik, s hogyan emelkedik a természet kötőerői fölé?"7

A következtetést mindenkinek a saját belátására bízom...

"Az Istenség Legfelsőbb Személyisége így válaszolt: Ó, Pāṇḍu fia!
Aki nem gyűlöli a ragyogást, a ragaszkodást s az illúziót,
de nem is vágyik rájuk, ha nincsenek jelen;
akit nem ingatnak meg és nem zaklatnak fel az anyagi kötőerők efféle visszahatásai,
valamint semleges és transzcendentális marad, mert tudja,
hogy csupán a kötőerők működnek;
aki az önvalóba merül, s örömre és fájdalomra egyformán tekint;
aki egyenlőnek látja a földgöröngyöt, a kődarabot és az aranyrögöt;
aki egyformán fogad kedvezőt és kedvezőtlent;
akit dicséret és becsmérlés, tisztelet és megvetés nem rendíthet meg;
aki a baráttal és ellenséggel egyformán bánik,
s aki felhagyott minden anyagi tettel,
arról azt mondják felülemelkedett a természet kötőerőin."8

Szeretettel, Mika Gabi

*Az írás saját szellemi termék kizárólag engedéllyel, vagy forrás megjelölésével használhatóak fel!
A rajz, Béres Harmat Ilona alkotása, kizárólag engedéllyel, vagy forrás megjelöléssel használható fel!

lábjegyzet

1  Krishna Dharma elbeszélésében Mahābhārata
2 Bhagavad-gītā 14.5, 14.16-17
3  A kötőerők leírásának tartalma: Védikus Pszichológia (jegyzet) Bhaktivedanta Hittudományi Főiskola 2019
4  Bhagavad-gītā 14.6, 14.14
5  Bhagavad-gītā 2.62-63
6  Bhagavad-gītā 14.20
7  Bhagavad-gītā 14.21
8 Bhagavad-gītā 14.22-25