
Az iGAZság lépcsőháza
Az iGAZság lépcsőháza
– véres lábnyomok –
Mi történik akkor, amikor a saját meggyőződésünk fogságából nem látunk rá a saját cselekvésünk felelősségére? Mi történik akkor, amikor a szavaink magasztos és fennkölt szépségébe csomagolt ajándék valójában olyan, mint egy kukacos alma, amelynek felszíne piros, ropogós és kívánatos? A kukac nem marad rejtve, bármennyire is szeretnénk hibátlannak hinni az almánkat – a valóság felfedi árnyékos arcát, amikor beleharapunk a gyümölcs lédús húsába.
Képesek vagyunk rálátni arra, hogy amit oly nagy magabiztossággal bizonyosságnak adunk elő – az bár lehet a saját személyes meggyőződésünk –, attól még nem válik univerzális igazsággá? Még abban az esetben sem, ha valamilyen szentírást vagy tudományosnak hangzó állítást vonunk magunk elé védőpajzsként vagy bizonyítékként.
Az írásom apropója pár olyan, az online térben terjedő írás és a bennük megfogalmazott gondolat, amelyek kérdések sorát indították el bennem. A téma: a sürgősségi fogamzásgátló tabletta vénykötelességének megszüntetése. A hozzáférés szabályozása és az egyéni döntés erkölcsi megítélése nem ugyanaz a kérdés; ebben az írásban elsősorban az utóbbit befolyásoló megszólalások felelősségét vizsgálom.
Kerestem a bennem megjelenő érzelmet, és azt, hogy mi zavar azokban az írásokban, amelyek úgy ellenzik ezt a törvénymódosítást, hogy az együttérzés, a szeretet, a lelki felelősség és az emberi méltóság nyelvén beszélnek, miközben érvelésük bizonyos pontokon éppen az emberi méltóságot, az önrendelkezést és a sérülékeny emberek valóságát hagyja figyelmen kívül.
Nem vitatom a spirituális, vallási vagy ezek mentén megfogalmazott erkölcsi meggyőződések létjogosultságát. Nekem is vannak elképzeléseim az emberi létezésről, felelősségről, karmáról, dharmáról és egyéb meghatározásokról.
Nem ezeket szeretném igazolni vagy cáfolni.
A problémát ott látom, amikor valaki a saját hitéből, tapasztalatából vagy értelmezéséből származó következtetést univerzális igazságként közvetíti mások felé.
Engem ebben nem pusztán egy álláspont zavar, hanem az a bizonyosság, amellyel valaki a saját nézőpontjából úgy érzi, rálátása van mások életének teljes erkölcsi vagy metafizikai valóságára.
Különösen fontossá válik ez akkor, ha a megszólaló tekintélyszemély vagy széles közönséget ér el. Ilyenkor a felelőssége nem kisebb, hanem nagyobb: a szavaknak is lehet visszahatásuk.
És ha már annál a spirituális gondolatmenetnél maradunk, amelyre ezek az írások maguk is hivatkoznak – újból jelzem, hogy én magam is hiszek ebben –, a karmáról szóló tanítások bár nem teljesen egységesek, számos indiai filozófiai hagyományban a szándékos cselekvéseknek, beleértve a beszédet is, erkölcsi jelentőségük van.
Vagyis nemcsak az számít, amit teszünk, hanem az is, mit mondunk, milyen szándékkal, és hogyan hatunk vele másokra.
Ha valaki ebben a témában arra hivatkozik, hogy egy nő döntése generációkon átívelő következményekkel járhat, akkor miért ne lehetne ugyanezt a kérdést feltenni az ő saját megnyilvánulásával kapcsolatban?
A szavak is cselekvések.
Bizonyos helyzetekben különösen súlyos következményekkel járhatnak.
Megjegyzésként annyit szeretnék közbeszúrni, hogy nem áll szándékomban a transzgenerációs traumákat elvitatni – de az olyan hangzatos és bizonyítékokat felmutatni nem tudó állítások, mint a "nyomot hagy az energetikai rendszerben", "visszaküldött lélek" és ehhez hasonló kifejezések mögött egyéni meggyőződés áll.
Ami teljesen rendben van, de az ilyen kijelentéseket nem kezelhetjük bizonyított tényként. Főleg nem ilyen témával kapcsolatban, ahol különösen fontos mérlegelnünk a szavaink előre látható következményeit, és számolnunk azzal is, amit nem láthatunk előre.
Mondok egy példát, hogy szemléletesebb legyen a dolog.
Nézzünk egy 15 éves kislányt, mondjuk legyen a neve Karma.
Karma nagyon érzékeny kislány, a mai világban mondhatni még kicsit talán naiv is, de tele van szeretettel. Nyitott a spiritualitás irányába, van benne istenhit – de még csak kamasz. Keresi az önmagával, az élettel, a világ dolgaival kapcsolatban felmerült kérdéseire a választ. Olvas és hallgat mindenféle ismert és kevésbé ismert spirituális szereplőt a közéletből. Szívja magába a szépen csilingelő, nagyon magasztosnak és igaznak tűnő gondolatokat.
Ez a kislány találkozik olyan, spirituális köntösbe öltöztetett, személyes meggyőződésből kiinduló írásokkal, amelyekben ellenzik az esemény utáni tabletták használatát, azokat abortuszként aposztrofálva. Ehhez persze felvázolnak mindenféle felelősséget, következményt, még azokra a gyermekekre is kiterjesztve a hatást, akikre Karma még ma nem is gondol.
A feltételezett karmikus, energetikai és generációkon átívelő metafizikai következményeket ezek az írások nem támasztják alá ellenőrizhető bizonyítékokkal. Ezek egyéni feltételezések, következtetések, saját hitrendszeren alapuló szubjektív gondolatok – még akkor is, ha van átfedés a saját személyes elképzelésemmel.
Karma találkozott ezen gondolatokkal.
A gondolatok befészkelték magukat az agyában egy kispolcra, mert mélyen meghatotta az az együttérzés és szeretet, amit ezekből az írásokból egy meg nem született magzat iránt kiolvasott.
Karma éli az életét.
Eltelik egy, két, három hónap.
Olyan történik, amire nem számított a kamaszlány.
Egy nap szexuális erőszak áldozata lesz.
A trauma és a sokk után nagyon hamar vissza kell térnie a fizikai valóságába.
Mit tegyen?
Még nincs rálátása a következményekre.
Vajon terhes lesz az aktus után?
Vajon megússza "csak" egy életre szóló traumával?
Eszébe jut az esemény utáni tabletta.
A családja is ezt javasolja számára.
Ekkor elkezd csilingelni a fejében egy kis apró hang...
Felidéződnek a szépen csomagolt spirituális gondolatok a fejében.
Majd döntésre jut, és nem veszi be a tablettát.
Pár hét múlva kiderül:
...
Karma terhes.
...
Karma nem döntött a szexuális együttlétről.
Nem döntött a kockázatvállalásról.
Nem volt lehetősége szabadon választani.
...
A történetnek ezzel itt vége is, és jönnek a felmerülő kérdések – tegyük félre, hogy mit gondolunk a karmáról.
Ki mondhatja ebben a helyzetben egy gyermeknek azt, hogy a fogantatás egy lélek érkezése, akit tisztelettel kell fogadnia, különben a döntéseinek következményei akár generációkon keresztül terhelhetik a családját, a születendő gyermekeit!?
Egy bántalmazott kiskorú gyermeknek tényleg spirituális kötelezettsége van? Nem inkább joga a védelemhez, a segítséghez és a saját méltóságához? Valóban terhelhető még ezzel is? Vagy fordul a "karmamutató" a felelősséget gyakorló szülőre? Melyik lányos szülő vágyja ezt az erkölcsi problémát? Lehet-e egyáltalán tökéletes megoldást választani, vagy csak dönteni és viselni a következményeket – amit a gyermekünk is viselni fog, bárhogyan is döntünk!?
Milyen felelősséget vállal egy ilyen poszt írója azon nők és gyermekek életében, akik esetleg az ő hatására döntenek egy ilyen helyzetben?
Ha Karma döntésének karmikus következménye van, akkor a döntésére ható tanítás közlésének miért is ne lenne?
Amikor valaki – tanítói, spirituális vezetői pozícióból – egy saját hitet, meggyőződést univerzális igazságként interpretál, vajon képes-e belátni, hogy lehetetlen minden élethelyzetet figyelembe vennie, és egyáltalán nem biztos, hogy a saját tapasztalatok mentén megfogalmazott állítás mindenkire ugyanúgy igaz!?
Egy poszt írója átlátja saját kijelentéseinek valamennyi következményét? Tudja, hogy kik olvassák? Tudja, hogy az olvasó épp milyen élethelyzetben van? Tudja, hogy hatást gyakorol? Tudja, hogy milyen döntéshez fogja felhasználni a szavait? Tisztában van azzal, hogy az általa képviselt értelmezés segítséget, megnyugvást, félelmet vagy éppen bénító bűntudatot vált ki valakiből?
A karma konkrét működését nem tudjuk megállapítani – elképzelések és feltételezések mentén gondolkodhatunk csupán –, ahogyan azt sem tudjuk, hogy a hipotetikus helyzetben kinek milyen metafizikai következménye keletkezne.
Ezért tartottam fontosnak ugyanannak a gondolatnak a mentén visszafordítani a helyzetet.
A kategorikus kijelentéseknek van egy veszélye:
a bizonyosság álarcát helyezik egy teljesen bizonytalan, sok összetevős dologra – amire többnyire semmilyen valós rálátásunk nincs.
A lényeg talán éppen abban rejlik, hogy ha valaki a karma láthatatlan következményeire hivatkozik, akkor érdemes ugyanazzal az ismeretelméleti alázattal viszonyulnia a saját cselekedetei következményeihez is, akkor is, ha látszólag csak szavak.
Egy ártatlannak tűnő gondolat megfogalmazása sokszor nagyobb veszélyt rejthet magában, mint amit a megfogalmazó egyáltalán felmérni képes.
Természetesen szükséges különválasztani azt, hogy egy gondolatot megfogalmazó író – legyen az hétköznapi ember, tanító vagy valamilyen vezető –, aki nyilvánosan megszólal, nem tehető automatikusan felelőssé minden későbbi olvasója döntéseiért, hiszen mindenkinek van saját felelőssége az életében hozott döntéseit illetően.
Viszont elvárható, hogy lehetőség szerint körültekintően, tényszerűen és az előre látható kockázatokat mérlegelve fogalmazzon.
A tekintélyként tisztelt vagy ismertségéből adódóan erős véleményformáló személy kijelentései nagyobb súllyal esnek latba, különösen egy érzelmileg megterhelő helyzetben lévő ember számára.
Minél nagyobb a személy tekintélye és befolyása, annál nagyobb a felelőssége.
A probléma ott kezdődik, amikor mások döntéseinek láthatatlan következményeiről rendíthetetlen bizonyossággal beszélünk, miközben a saját kijelentéseink láthatatlan következményeivel kapcsolatban nem mutatunk hasonló óvatosságot.
Mielőtt bárkiben felmerülne – és a karma fogalmát ismerve számíthatunk is erre az ellenvetésre –, hogy Karmával ez nem véletlenül történt, és a dharmát követve kellene döntést hoznia:
álljunk meg egy pillanatra.
És gondoljunk bele, mi lenne, ha mi lennénk a 15 éves Karma?
Mi lenne, ha a mi 15 éves kislányunk lenne Karma?
Akkor is ugyanezt gondolnánk? Akkor is ennyire erős bizonyossággal küzdenénk az esemény utáni tabletta bevétele ellen?
Amikor érintetté válunk, valahogy minden mondatnak más lesz a súlya, a színe, az állaga, a szaga... és az értelme.
Nem csupán filozófiai gondolatkísérletként találkoztam a szexuális erőszak következményeivel, és nem egyszerűen elméleti síkon fogalmazom meg az ezzel kapcsolatban felmerült gondolataimat.
Sokáig gondolkodtam azon, vajon mi is a problémám ezzel a helyzettel?
Minden írásommal önmagamat is vizsgálom.
Mit érzek? Miért érzem? Mi nem tetszik, és ennek mi lehet bennem az oka?
Alapvetően az a hozzáállásom, hogy mindenki abban hisz, amiben szeretne. Szíve joga.
Olyan dolgok és elvek, hitrendszerek mentén éli az életét, amelyek a saját személyes meggyőződését tükrözik – én is ezt teszem. Nincs ezzel semmi baj. Mindenki a saját életét éli, a maga módján, a saját hibáival és döntéseivel.
Az a tapasztalatom, hogy egyre szélesebb körben terjed az elbizakodottság, a gondolati túlkapás, amikor valaki a saját képességeit vagy hatalmát magasabbra teszi, mint amihez joga lenne.
Olyan, mintha a túlzott magabiztosság már-már járvány lenne.
Sok esetben azt tapasztalom, hogy a megszégyenítés, a félelemkeltés és a saját felsőbbrendűség kimutatása néhány, magát magas tudatossági szinten tartó ember kommunikációját már inkább erőszakossá és megalázóvá teszi – tisztelet a csendes kivételnek.
És tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy én magam is véleményt formálok – magamat is figyelem ebben a helyzetben, és korántsem gondolom, hogy én kivétel lennék és ne tévednék.
Tévedhetek és tévedek én is.
Emberek vagyunk.
Cselekszünk: tettel, szóval és gondolattal.
Tapasztalunk.
Hibázunk.
Megbánunk.
Viseljük a következményeket.
Néha szenvedünk és fájunk.
Néha örömtáncot járunk.
Lélegzünk.
Élünk.
Miért akarunk mindentudónak, mindenhatónak, a legerkölcsösebbnek, a legszentebbnek, a legspirituálisabbnak, a legtudományosabbnak, a legtévedhetetlenebbnek, a leguniverzálisabb tudással rendelkezőnek, a legigazabbnak tűnni?
Emberek vagyunk.
Gyarlók, halandók, korlátozott hozzáféréssel, hibákkal, sérülésekkel, egyéni szűrőkkel, tapasztalatokkal, értelmezési keretekkel, a tévedhetőség esendőségével; sebezhetők és sebzők.
Többnyire törekszünk valami igazabb, istenibb, szeretetteljesebb dolog felé, de attól, hogy esetleg fellépünk életünk következő lépcsőfokára, és onnan rálátásunk nyílik a saját lépcsőházunk mögöttünk álló lépcsőfokaira, még nem jelenti azt, hogy felértünk a lépcsősor legtetejére, és azt sem jelenti, hogy minden más lépcsősorra tökéletes és hibátlan rálátásunk lenne.
Honnan tudhatjuk, hogy amit felismertünk, az maga a teljes igazság, és nem csupán az igazság egy számunkra hozzáférhető része?
És akkor arra még rá sem kérdeztem, hogy bizonyosan meg tudjuk-e különböztetni a valóságot a saját elképzeléseinktől?
Amikor valaki feljebb lép a saját lépcsőfokán, valóban megváltozhat a nézőpontja, és jobban rálát a saját helyzetére. Olyasmit ismerhet fel, amit korábban nem látott. Felülvizsgálhatja korábbi meggyőződéseit, tapasztalatai új összefüggésekbe rendeződhetnek.
De ebből nem következik, hogy mások lépcsősorát is ismeri.
Sőt még az sem, hogy minden ember ugyanannak a lépcsősornak a különböző fokain áll!
Számos spirituális fejlődésmodell éppen itt válhat hierarchikus értékítéletté. A különböző emberi tapasztalatokból egységes fejlődési rangsort készít, majd ezen a rangsoron kezdi elhelyezni az embereket. Ezen a ponton születik meg a meggyőződés, hogy aki másképp látja a világot, az szükségszerűen még nem tart ott. Holott lehet, hogy nem ugyanabban a lépcsőházban járja a lépcsőfokokat. Vagy olyan körülményekkel, tapasztalatokkal, kérdésekkel találkozott, amelyekkel a másik egyáltalán nem.
Ez nemcsak a spiritualitásra vonatkozik, hanem a tudományra is. Igaz, itt szűkebb a keresztmetszet, mert a tudomány egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy intézményesített lehetőséget teremt a tévedések felismerésére és a korábbi állítások felülvizsgálatára.
De a tudományos képzettség önmagában nem teszi tévedhetetlenné a "tudóst" sem.
Az egész lényege talán abban rejlik, hogy az ember hajlamos az általa képviselt megismerési rendszer tekintélyét összetéveszteni a saját értelmezésének tévedhetetlenségével.
Ez megtörténhet vallási, spirituális, filozófiai és tudományos közegben is. Nem feltétlenül azonos gyakorisággal vagy azonos következményekkel, de maga az emberi működés hasonló lehet.
A másik kérdés, ami ilyen helyzetekben felmerül bennem:
Melyik embernek joga és tisztsége eldönteni egy helyzet kimenetelét, a következmények metafizikai súlyát, ítéletet alkotni, egyáltalán rálátni a teljes külső és belső valóságra egészében?
Az életben számtalanszor kell döntéseket hoznunk. Néha másokat érintő, súlyos erkölcsi kérdésekben is, és nem várhatunk addig, amíg minden lehetséges következményt megismerünk.
De az, hogy döntésre kényszerülünk, nem ad jogot arra, hogy úgy tegyünk, mintha az összes következményt ismernénk.
A döntés felelőssége nem azonos az ítélet tévedhetetlenségével.
Nem az a baj, hogy valaki hisz valamiben – még az sem, ha ez alapján cselekszik a saját életében.
Nem az a baj, hogy valaki következtetéseket von le a tapasztalataiból – jómagam is számtalanszor teszem.
Még az sem baj, hogy határozott erkölcsi meggyőződése van – nekem is megvan a sajátom.
A baj akkor kezdődik, amikor már nem tesz különbséget aközött, amit tud, amit hisz, amit tapasztalt, és amit mindezekből kikövetkeztetett.
Ahogy életünk során a felismerések száma növekszik, az nem jár feltétlenül együtt azzal, hogy egyre biztosabbak leszünk mindenben.
Sőt!
Néha minél összetettebben látunk egy kérdést, annál világosabban érzékelhetjük, mennyi mindent nem tudunk róla.
Ez nem feltétlenül bizonytalanság vagy döntésképtelenség.
Lehet érett ítélőképesség is.
Az alázat – amit hiányolok az ilyen megnyilvánulásokból – nem azt jelenti, hogy minden állítás egyformán igaz, vagy hogy semmit sem szabad megkérdőjeleznünk.
Éppen ellenkezőleg.
A különbségtétel és a saját állításaink vizsgálata is része.
Erre az alázatra engem is az élet tanított, mert én is tudok nagy arccal okosságokat mondani, de egyre óvatosabb vagyok, és egyre inkább törekszem arra, hogy ne essek ebbe a hibába.
Visszatérnék a lépcsős hasonlatomra.
Attól, hogy feljebb jutottam a saját lépcsősoromon, még nem látok rá minden lépcsősorra.
És attól, hogy másokat magam alatt látok, még egyáltalán nem biztos, hogy magasabban állok.
Lehet, hogy csupán a saját lépcsőm alapján mérem őket.
Az ember nemcsak a világról alkot képet – hanem arról is, hogy ő maga hogyan és milyen tisztán látja a világot.
Mindkét kép lehet téves.
Tapasztalataim alapján az ember nehezen látja be, ha hibázik és téved. Mintha ettől megsemmisülne. Vajon mit féltünk ilyenkor? Az önbecsülésünket, a rólunk kialakult képet védjük, vagy csak az egónk önvédelmi mechanizmusa?
Nem tudom.
De a mottóm valahogy így alakul mostanában:
"Ezt gondolom. Ezt hiszem. Ezt látom. Ezt tapasztalom. De tévedhetek is."
Szeretettel, Mika Gabi
*Az írás és a kép saját szellemi termékek, kizárólag engedéllyel, vagy forrás megjelölésével használhatóak fel!


