Egy mondat nyomában...

Bevezető

Mindig is tudtam, hogy szeretem a meséket,
de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer meséket fogok írni –
még ha a meséim nem is hagyományosak.

Szeretem a felfedezetlen ösvényeket,
mert tele vannak lehetőséggel, játékkal és élettel.

Sokáig gondolkodtam, hogy megosszam-e ezt a mesét,
mert a történet nem önálló világ,
hanem egy nagyobb egész szerves része.

Kicsit olyan, mintha egy hatalmas tölgyesből,
egy ösvény mélyén megbúvó fa egyetlen apró levelét mutatnám meg csupán.

De imádom ezt a levelet.

Szeretem az egész erdőt, minden kesze-kusza ösvényével és lakójával.
A legnehezebb számomra talán az, hogy nehezen tudom magamban tartani azt, ami megszületik.

De tanulom; az erdő nevel és formál.
Örömmel mutatom meg az erdő pár lakóját és azt a pillanatot, amikor összekoccannak a makkok.

Az erdő él – és az élet megmutatja arcát.

Talán csak annyi a dolgunk, hogy:

(ön—meg)
FIGYELÜNK.

Szeretettel, Gabi

*A karakterek, a hozzájuk tartozó képek (illusztrációk), nevek, történetek, mesék és versek
saját szellemi termékek, semmilyen formában nem használhatóak fel!
A képek saját koncepció alapján, AI segítségével készültek.

Fülledt nyári meleg ült az erdőn.
A langyos szellő — mint halk sóhaj — csak néha mozdította meg a levegőt.
Az apró erdőlakók az árnyas, nyirkos föld hűvös zugaiban kerestek menedéket.
Az erdő szinte mozdulatlanul pihent.
A lombok alig rezdültek.
Mindenki várta az éjszaka hűsítő frissességét.
Csak a Bölcs Tölgy árnyékában lett egyre hangosabb az erdő.
Mindenki csak mondta a magáét...
A zűrzavar egyetlen ártatlan mondatból robbant ki.

— Jó lenne, ha néha segítenétek — mondta Masni, némi rosszallással a hangjában.
Pedig csak arra vágyott, hogy segítsen neki valaki rendet rakni a masnija alatt száguldozó makknehézségek között.

— Szóval neked nem elég, amit csinálok? — fakadt ki magából Vince.
— Nézd, mennyi mindent elkezdtem már...
Neked soha semmi nem elég, Masni?

Bodza másképp látta a helyzetet.
— Akkor rosszul szervezem a dolgokat?
Miért vagy mindig elégedetlen velem?

— Mindig csak a másikra vársz.
Amikor nekem van szükségem rád, hol vagy?
Soha nem hallod meg, amit gondolok, és nem látod, amit érzek.
Nem csoda, hogy felmegy bennem a gombaméreg — mérgelődött NETi.

— Szerintem Masni nagyon elfáradt — kortyolt bele a teájába Moha Úr.

Masni idegesen rohangált fel-alá.
Pakolgatta a makkokat egyik helyről a másikra, közben hangosan bosszankodott:
— Tényleg senki nem ért meg?
Miért csináljátok ezt velem mindig?

— Nagyon érdekes... — szólalt meg PókIca.
— Masni csak egyetlen mondatot mondott,
és mintha nem ugyanazt hallottuk volna.
Talán ez nem is most történik így először.

— Jaj, PókIca, te mindig mindent túlgondolsz!
Hát nem hallottad, hogy mit mondott?
Nekem ebből az jött le, hogy nem vagyok elég jó Masninak.
Csőrölt Vince egy hosszú madzaggal a szájában.

Bodza magában fújtatott és dünnyögött.
A morgolódás közben átrendezett öt kupac jegyzetet és készített még négy újat.
— Én?
Szóval én..., nem vagyok elég pedáns és fegyelmezett?
Méghogy én?

NETi idegesen dörzsölgette a kalapja szélét...
— De hát Masni nem is tud hozzám kapcsolódni.
Mindig egyedül hagy, mikor szükségem lenne rá.

— Itt tényleg senki nem érti a szavakat?
Masni kezében a makkok már kezdtek szédülni az őrült rohangálástól.

— Álljunk meg egy kicsit és hallgassuk meg PókIcát!
Érdekes, amit mond.
Moha Úr békés hangja egy pillanatra megállította a szavak vad sodrását.

— Nektek nem tűnt fel, hogy mindig ugyanott gabalyodik össze a háló?
Masni csak egyetlen mondatot mondott.
Ennyi történt.

— Naná! Egy teljesen egyértelmű mondat volt.
Mindig az én munkám nem ér semmit...
Magyarázkodás közben vadul hadonászott egy tető nélküli kacattartóval,
amivel majdnem beleakadt PókIca hálójába.

— Te miről beszélsz, Vince? — és hagyd már abba a kalimpálást!
Hisz csak engem kritizált Masni.
Soha nem vagyok neki elég pontos.
Láttad már az odunkat?
Mindenhol cetlik. Ezt ide tedd, ennek ott a helye...
Megőrjít!
Mintha nem én lennék a rendszerető!?

NETi megérintette a mohás talajt, lecsukta a szemét és figyelt.
Lassan bólintott, és lágyan súgta:
— Érzem... 
Egy pillanatra lehunyta a szemét, a föld mélyére figyelt.
—  ... hogy nem érzem.
Ti tényleg nem látjátok, hogy mennyire elszakadtunk egymástól?
Soha nem keres meg. Csak rohangál a makkjaival.
Hiába színezem a kalapom, hogy észrevegyen — semmi haszna.

— Itt mindenkinek az agyára ment a meleg?
Masni újra átpakolta ugyanazt a három szédült makkot...
Már ő maga sem tudta, hová is szeretné tenni őket.

A Bölcs Tölgy csak állt és ingatta az ágait...
Milyen oktondi, szerethető kis csapat — gondolta magában, de nem szólt egyetlen szót sem.

— Gyerekek, kezd fárasztani ez a játék — szólalt meg Moha Úr. 
— Lehet, hogy PókIca fontos dolgot próbál mondani,
de senki nem hallja, amit mond —
vagyis... nem azt hallja, amit mond.

— Mindenki jól megsértődött,
de valaki megkérdezte Masnit, hogy mire gondolt?
Próbálkozott PókIca a hálórendezéssel és a gubancok feloldásával.

— Még a vakond is látja, mi történik — nincs itt szükség semmilyen kérdésre — károgta Vince.

— Én pontosan értettem, mit mondott Masni — háborgott Bodza.

— Én meg pontosan érzem.

— Hát... nekem nem úgy tűnik — jegyezte meg halkan PókIca. 
— Nézzétek meg, mi történt!
Egy mondat.
Négy sértődés.
Öt különböző jelentés.
Furcsa...

— Nincs ebben semmi furcsa.
Masni mindig ilyen.
Mond egy dolgot, ami sok mindent jelent.
Pont mint a makkjai, az ágai, na meg a bogyói...
Túl sok mindent hord össze.

— Ez nem is igaz! — egy laza mozdulattal Masni minden makkot eldobott a kezéből.

— Várj egy kicsit Masni — intette nyugalomra PókIca az egyre feszültebb kis mókus lányt.
— Vince, biztos, hogy amit Masni mondott, az sok mindent jelent?
Nem lehet, hogy mindenki csak mást értett alatta?

Bölcs Tölgy levelei alig észrevehetően megzörrentek.
Mintha már régóta ismerné ezt a történetet.

— Nem-nem...
Tévedsz PókIca.
Én érzékelem mindazt, ami a láthatatlanban van,
hisz gomba vagyok, és összeköttetésben vagyok mindenkivel.
Tudom, amit tudok.
Ekkor egy pillanatra magába bambult, majd komolyan megszólalt:
— Nem tudom — hanem ÉRZEM.

PókIca hálójának egyszerre több szála is megrezdült.
— Hmmm...
Már megint ugyanott rezdült meg a háló...

— PókIca, ne izélj már! — csőrölt újra Vince.
— Miért állsz mindig Masni oldalára?

— Én nem állok senki oldalára.
Csak próbálom kibogozni az összegabalyodott szálakat.
Nem lehet egy mondat mögött öt jelentés és egy csomó sértődés.
Nem lehet, hogy félreértés van?

Az erdő visszhangzott az elégedetlenkedők kiabálásától:
— NEEEM!

Moha Úr és Bölcs Tölgy egymásra néztek.
Nem szóltak semmit.
A vén teknős lassan megigazította a mohával benőtt sálát,
csendben leült a tölgy mellé, behunyta a szemét és várt.
Ez általában azt jelezte, hogy valami érdekes dolog közeleg...

PókIca tovább kérdezgetett, nem adta fel egykönnyen.
— Vince, miért gondolod, hogy nem elég, amit csinálsz?

Vince felkapott egy félig kész makktárolót, egy törött nagyítót, majd egy iránytűt tű nélkül... —  
szinte zsonglőrködött a sok félkész holmival a kezében.
A zsebéből egy tucat csavar hullott a földre.
— Hát nem látod? Mennyi dolgot csináltam már?
Mégis mindig kevés.
Annyi feladatom van, hogy soha nem érek a végére.
Belekezdek ebbe is, abba is és semmit nem tudok befejezni.

— És te Bodza, miért gondolod, hogy rosszul csinálod?

— Mert Masni mindig talál hibát abban, amit csinálok.
Múltkor is két makkal többet tettem a polcra és rám ripakodott.
Előtte meg az volt a baja, hogy nagyobb makk kupacokat csináltam a szokottnál.
Pedig én csak hatékonyabb szerettem volna lenni.

— Sikerül?

Bodza hirtelen megállt a jegyzetek pakolásában — az idő lelassult.
...
— Háát...
A polc leszakadt.
Pont Füge farkára, ami le is tört.
A makk kupacok szétgurultak, fejbe kólintották Samut az avarban, 
és a szemüvege eltört.

— Húúúha...
Na, ugye!? — kárörvendett gúnyosan a mókuslány.

— Masni, hagyd abba!
Értem, Bodza.
NETi, miért gondolod, hogy eltávolodott tőled Masni?

— Gondoltam rá, de ő nem keresett meg és nem válaszolt.
Nem érzett engem.
Felháborító. Egy barát nem tesz ilyet.

Moha Úr száján egy széles mosoly simult.
Bölcs Tölgy levelei hirtelen megfeszültek és egy makk lepottyant a magasból.
PókIcából kitört a nevetés... a hálója beleremegett, a szálak megmozdultak.

— NETi, szerinted Masni gondolatolvasó?
Vince, biztos vagy benne, hogy Masninak baja van veled?
Bodza, szerinted ki gondolja azt, hogy rosszul csinálod?
Masni, neked nem ismerős ez a történet?

Az erdőben feszült csend lett.
A nyári hőség remegett a levegőben.
Senki nem felelt.

A lombok alig mozdultak.
Még Vince sem csőrölt közbe.
Bodza kezéből kiesett a következő cetli.
NETi lassan végigsimította a kalapját.
Moha Úr mosollyal a szája szélén szürcsölte a teáját...

Masni meglepetten pislogott, hogy megint mekkora felfordulást okozott.
Meredten bámulta a földet maga előtt.
Egykedvűen görgette a ledobott makkokat, ide-oda..., ide-oda...
PókIca szavai kavarogtak a fejében, mikor... leesett egy levél:
valahogy tényleg ismerős neki ez a helyzet...
Azon tűnődött, vajon miért érzi ezt?
...
Aztán hirtelen eszébe jutott:
A múlt héten is ez történt...
és előtte is...
meg előtte is...
és azelőtt is...

Érezte, hogy az arca lángolni kezd.
A torkába guruló gombóctól megszólalni sem tudott.

Végigzuhant testében a felismerés.
A makkok már nem fészkelődtek.
Valahányszor segítséget kért,
valahogy mindig veszekedés lett belőle.
Nem volt mit tagadni.

Még nem értette, hogy mit kellene másképp csinálnia,
de már érezte:
mindenki valami mást gondolt...

Lehet, hogy tényleg mindig ugyanabba folyóba lép?
Talán nem is csak a többiek voltak, akik félreértettek valamit...?