EGY nő, egy anya, egy társ, egy gyermek, egy autista... - EGY belvilág és egy külvilág

Ez az írásom lassan három éves, most kicsit "ráncfelvarrva" teszem közé.
Amikor írtam sem volt fájdalommentes írás, most sem az.

Erősen személyes hangvételű, tele megélt érzésekkel, érzelmekkel...
Ez az írás bizonyos értelemben tényfeltáró, realisztikus, mégis tele személyes tapasztalással, kihívással és szubjektivitással. Tudom ellentmondásosnak hat ez a mondta, de mégsem az!

Az érme EGY, csak a két oldal két különböző nézőpontból világít rá ugyanarra a helyzetre.

Ha csak egy ember is lesz aki, olvassa a soraimat és ennek hatására -
másképp fog ránézni egy gyerekre, aki a földre rogyva - vagy dobva magát - zokog és ordít az utca közepén - rosszabb esetben még ütlegeli is önmagát, vagy azt aki közelébe megy; ha nem az ítélkezés lesz az első gondolata, és reakciója (milyen neveletlen gyerek, milyen tehetetlen, és alkalmatlan rossz szülő); hanem például valami ilyesmi jelenik meg az elme terében, a gondolataiban:

"kitartást és erőt kívánok, hogy minél hamarabb túllegyenek ezen a nehéz, kihívást jelentő helyzeten"...,
akkor már megérte, hogy egy ilyen intim, érzelmekkel teli, személyes megélést osztottam meg a világgal.

Fáj a világ.
Fáj a világ szeretet nélkülisége.
Fáj az elfogadás hiánya.
Fáj az állandó ítélkezés.
Fáj a világ vaksága.
Fáj az emberiség érzéketlensége.
Fáj a sablonos gondolkodás.
Fáj a kirekesztés.
Fáj a hazugság.
Fáj a képmutatás.
Fáj a megkülönböztetés.
Fáj a társadalom szennye...

Nem értem az embereket.

Nem tudok, és nem is akarok azonosulni azzal, amit a társadalom mutat, képvisel és rám akar erőltetni.
Nem értem, miért hisznek el az emberek mindent.
Nem értem, hogy lehet nem látni azt, ami körülvesz.
Nem értem, hogy lehet a szeretetlenséget választani.
Nem értem, hogy miért jó ez az embereknek.
Nem értem, hogy miért nem látják a hazugságot, amiben élnek.
Nem értem, hogyan lehet nem látni, hogy milyen önátverésben tobzódnak az emberek.
Nem értem, hogy nem képes valaki az önkritikára.
Nem értem, hogy nem veszi észre valaki a saját hibáit.
Nem értem, ha valakit szembesítenek a belőle kiinduló problémával, hogy lehet elkezdeni kifelé mutogatni.
Nem értem, miért nem lehet belátással lenni.
Nem értem, miért hiszik azt az emberek, ha hibáznak, az valami megbocsáthatatlan bűn.
Nem értem, hogy miért nem lehet a vétkeinket beismerni.
Nem értem, hogy miért védelmezünk olyan hitrendszert, amit nem is értünk hoztak létre.
Nem értem, az emberek miért nem képesek gondolkozni.
Nem értem, hogy miért félnek szeretni az emberek.
Nem értem, miért van szükség állandó harcra, küzdelemre.
Nem értem, miért kell úgy élni, hogy a legkisebb mértékben sem fogadjuk el a másik ember létezését.
Nem értem, miért kellene mindenkinek egyformának lennie.
Nem értem, miért nem látják az emberek, hogy színesen szép a világ.
Nem értem, miért fogadják el emberek, hogy a "világi hatalom" rabigát tegyen a nyakukba.
Nem értem, hogy az emberek nemcsak, hogy engedik, de még örülnek is neki, hogy rabláncokat tesznek kezükre-lábukra.
Nem értem, miért jó az, ha már megfulladunk az elidegenedésben.
Nem értem, miért jó az embereknek a generációs szakadék.
Nem értem, miért jó az ha ellenségeskednek az emberek.
Nem értem, miért boldogok az emberek attól, ha a másiknak fájdalmat, szomorúságot okoznak.
Nem értem, miért okoz örömöt az embereknek, ha gonoszkodhatnak, ha gáncsoskodhatnak.
Nem értem, miért nem dolgoznak az emberek önmagunkon.
Nem értem, miért baj, ha én minden nap "teszek a tűzre".
Minden nap táplálom a szívem lángját.
Minden nap törekszem értéket adni nemcsak a szeretteimnek, hanem vadidegen embereknek is.
Minden nap szeretettel mosolygok az emberekre.
Minden nap változtatok valamit magamban.
Minden nap újabb értéket hozok az életembe, életünkbe.
Minden nap átlépem a komfortzónám és teszek magamért, a szeretteimért valami olyat, amit addig nem.
Minden nap figyelek magamra.
Minden nap igyekszem, hogy szebb napot éljünk, mint korábban. - Ez sokszor nem megy fájdalom nélkül...
Minden nap gyakorlom az elfogadást.

Nekem sem sikerül mindig minden úgy, ahogy tervem. - Sőt!
És sem vagyok tökéletes. – De még mennyire nem!
Én is csak úton vagyok. – Ó, milyen hosszú út van még előttem, és mennyi göröngy, buktató vár még rám!
Én is csak bukdácsolod az élet kihívásai közepette.
Sokszor esek el, de mindig felállok.
"Leporolom" magam, megtanulom a "leckét" és megyek tovább.
Én is csak próbálkozok. – És sokszor esek orra!
Nekem is vannak kudarcaim, veszteség élményeim. – Nem is kevés; jelenleg is többet élek egyszerre!

Tanulom az elengedést, és azt, hogy semmihez sem szabad igazán ragaszkodni, mert ami köt, az "szárnyaidat szegi" és elveszi a szabadságod. (Nem összekeverendő a kötődés és a kötés fogalma.)
Nekem is vannak határaim. – Amiket én is nehezen, vagy egyáltalán nem tudok átlépni!
Nekem is vannak korlátozottságaim. – Amik szűkítik a lehetőségeimet, a teremet; és tudom, hogy csak én tehetek róla, mert én hozom létre!
Nekem is vannak megrögzöttségeim:

• Képes vagyok ugyanazt a dalt hallgatni hónapokon keresztül!

• Képes vagyok ugyanolyan ruhából többet venni, és a külvilág csak azt látja, hogy mindig "ugyanabban" vagyok.

• Képes vagyok ugyanazt enni sok ideig.

• Képtelen vagyok napon lenni, mert egyszerűen rosszul leszek, ezrét ragaszkodom az árnyékhoz.

• Nem szeretem és nem bírom a tömeget – ideges leszek tőle, feszült és elviselhetetlen önmagam számára is – ezért kerülöm a zsúfolt helyeket, vagy ahol sok ember van...

Nekem is vannak fájdalmaim.
Belülről égetnek, és darabokra tépnek, de nem fojtom el őket, hanem igyekszem megélni minden apró tisztító erejét – átégetem magam a fájdalmon – viszont törekszem arra, hogy ebbe a fájdalomba ne ragadjak bele.

Alászállni a mélybe, majd új minőségben újra felszínre bukkanni...
Nekem is vannak emlékeim, amiktől szenvedtem.
Tele van az életutam nekem is fájdalmasabbnál, fájdalmasabb megélésekkel, tapasztalásokkal, nem vagyok különb, nem vagyok kivételezett helyzetben senkihez képest.
Nekem is vannak hiányosságaim. – A családom tudna erről mesélni..., utálok főzni, a sütemény sütésre gondolni sem tudok, türelmetlen vagyok...
Soroljam még?
Nekem is vannak gyengeségeim. – Nem bírom elviselni a hazugságot, de még az igazság rejtegetését, vagy a féligazság feltüntetését úgy, mintha az a teljes igazság lenne.
Gyengém az is, ha valaki képmutató, és álszent.
Mi ebben a gyengeség?
Az, hogy nem bírom ki szó nélkül; és ezért mindig én vagyok a kiállhatatlan, az erőszakos, az akaratos és az elviselhetetlen,... ja és néha még "őrült" is (ez a legviccesebb).
Nekem is vannak még meg nem dolgozottságom, amivel még jelenleg is foglalkozom és munkálkodom rajta, hogy tisztuljon bennem a tér, a gondolat, az érzés, és a tudattalan.

Sebezhető vagyok, mint mindenki más...

De soha nem tagadtam le, és soha nem adtam fel!
Soha nem hibáztattam kizárólagosan a környezetemet minden engem ért nehézségért, fájdalomért, szenvedésért.
Mindig kerestem benne a saját szerepemet, a saját felelősségemet, a saját tudatlanságomat, a saját hiányosságomat, a saját korlátozottságomat, a saját hiedelemrendszeremet, a saját félelemeimet a tapasztalásaim mögött.
Bármennyire is fájt, mindig szembenéztem az árnyékommal.
Néha nagyon sok időre volt szükségem, hogy egyáltalán meglássam.
Néha sok időre volt szükség, hogy feldolgozzam, és megoldjam.
Ami állandó volt mindig, az a belső törekvés.
Az elszánt belső munkának előbb-utóbb meglátszik az eredmény, még ha csak részlegesen is...
Minden önmagunkba fektetett valódi, mély munka meglátszik idővel;
de az is látszik, ha nem csinálsz semmit belül.
Ez kivétel nélkül mindenkin látszik. Lászik, hogy mi zajlik belül.

• Látszik a szeretet.
• Látszik az elfogadás.
• Látszik a béke.
• Látszik az öröm.
• Látszik a kiegyensúlyozottság.
• Látszik a törekvés,
• Látszik a munka;
• De látszik az értetlenség és érettlenség is.
• Látszik az düh,
• Látszik a harag,
• Látszik az elfojtás,
• Látszik a szembenézésre való képteleség,
• Látszik a félelem,
• Látszik a túlzott kontroll,
• Látszik a belső szenvedés,
• Nagyjából az is látszik hogy mennyire tudatosan járod az utad.

A tudatosság nem valami szitokszó, és nem is varázslat,
csak egyszerű odafigyelés önmagadra –
felelősségvállalás,
jelenlét
és változtatási képesség.
Amikor nem hárítod el magadtól a problémát,
nem hárítod el a személyes felelősséged,
illetve nem vetíted ki a külvilágodban egy másik személyre,
mintha ő lenne az oka a te problémáidnak,
vagy ő tehetne egyedül egy helyzet alakulásáról
(esetleg a saját tudattalan tartalmad vetíted rá, mintha a másik csinálna valamit, ami egyszerűen csak a te mintád, a te tartalmad, amivel annyira nem akarsz szembesülni, hogy úgy "védekezel" öntudatlanul, hogy a másikra "kened az egészet").

Más vagyok.
Te is más vagy.
Mindenki MÁS.

Hogy nevezed meg azt aki nem te vagy(?):

– a MÁSik –

mert ő MÁS, mint te – pedig végső soron EGYek vagytok.
Egyek vagyunk; mégis próbálunk különbek lenni,
vagy annak látszani, hogy "bizonyítsuk létjogosultságunk és szerethetőségünket".

Aki nem képes önmagát szeretni,
az soha nem fogja értékelni más ember szeretetét.
Mindig csak egy "vetélytársat", "ellenséget" fog benne látni, és képtelen lesz elfogadni a másik személyt, mert önmagát is képtelen elfogadni...

Mások vagyunk...

A gyerekeimnek papírjuk van a másságukról: autizmussal élnek.
Az autizmus nem betegség, hanem egy állapot.
Az autizmus nem divat; hanem egy orvosi konzílium által felállított diagnózis, egy idegrendszeri "másság".
Nem osztogatják neurotipikus embereknek – se divatból, se másból.
Atipikus – neurodiverz – idegrendszerrel élő emberek kapják.

Nem igaz, hogy "csak most van ilyen sok autista, RÉGEN BEZZEG NEM VOLT"! Hát nem most él: se Bartók Béla, se Einstein, se Michelangelo, se Newton, se Darwin... – mindegyik felsorolt, híres géniusz autizmussal élt.
(További ismert autizmussal élők: Lionel Messi, Anthony Hopkins, Alfred Hitchcock, Steve Jobs, Bill Gates, Elen Musk, James McClean)

A diagnosztizálás lett precízebb – és folyamatosan változik, egyre érzékenyebb és pontosabb. Még a saját gyerekemnek is (mert lányok) 11 év kellett ahhoz, hogy megállapítsák. (Azóta is rengeteget fejlődött a diagnosztika, és változott a tudás az autizmusról. Ma már egészen kicsi lány gyermekek is hamarabb megkaphatják a diagnózist.)

Az ítélkezés, és a megalapozott hiteles információ hiányában kimondott mondatok – akár vádaskodások, akár tagadások - már önmagukban problémát jelentenek.
Ezen felül a tapintatlanság; a színes papírba csomagolt ítélkező, a választ magában hordozó kérdések; esetleg gúnyos hangsúly nem elfogadható senki számára, az érintett családokra pedig súlyos nyomást gyakorol és destruktívan hat.

Ha segíteni nem tudunk, akkor legalább ne ártsunk!

(Autizmus szakirányban képzetlen szakemberekre – legyen az háziorvos, általános fejlesztő pedagógus, pszichológus, pszichiáter – is ugyanúgy igaz ez a kérés, vagy felszólítás. Személyes, és sajnos sokszoros (hatványozottan sokszoros!) tapasztalat, hogy nagyon kevesen vannak azok a szakemberek, akik szakirányos képzésben vettek részt, valódi tudásuk és rálátásuk van az autizmusra. Szintén a saját bőrünkön való tapasztalás azt is mutatja, hogy az ilyen szakemberek sokkal többet tudnak ártani, mint "használni", vagy segíteni.

• Folyamatosan azt élni, hogy soha semmi nem elég.

• Soha nem fogad el a külvilág.

• Nem ért meg, de te magad sem érted a külvilágod.

• Mintha két külön univerzum találkozása lenne egy egyszerű magyarországi kisvárosban...

• Állandó küzdelemben állsz önmagaddal azért, hogy megértsd a körülötted zajló eseményeket.

• Állandó belső feszültségben élsz, mert azok sem értenek igazán, akik "elvileg szeretnek".

• Nem értik, miért gondolkozol másképp.

• Nem értik, miért látod a világot másnak.

• Nem értik, miért szeretnél más világot.

• Nem értik, mi a nehézséged.

• Nem értik, mit-miért teszel; akkor sem értik, ha elmagyarázod.

• Nem értik, hogy amit látnak, és ami belül van az nem ugyanaz.

• Nem érzik, nem tudják, nem látják, és nem is értik azt a belső állandó feszültséget, amit egy autizmussal élő érez.

• Nem látják a belül végbemenő folyamatokat.

• Fogalmuk sincs miért nem vágyik emberek társaságára.

• Nem értik, és elfogadni is képtelenek, hogy vannak szagok, formák, hangok, textúrák, amik elviselhetetlenek.

• Nem értik, hogy nem azért nem eszik meg egy gyerek valamit, mert válogat.

• Nem azért hízik meg, mert otthon nem adnak neki egészséges ételt.

• Nem azért fogy le, mert anorexiás.

• Nem azért dühöng, mert neveletlen, vagy mert mentálisan beteg.

Nem kellene sem az autizmussal élő gyerekeket, sem a szüleiket vegzálni.

Mind a gyerek, mind a szülő szenved ettől a helyzettől, a töméntelen mennyiségű ítélettől, bírálattól, rosszallástól.
Az egyik fél a saját személyében van invalidálva (érvénytelenítve nem elfogadva, lebecsülve), a másik pedig szülői szerepében – és ha érintett autizmusban, akkor még a saját személyiségében is.
Egyik sem kellemes...
Érdemes arra is gondolni, hogy az autizmussal élő gyermek nem "megfertőződött" egy betegséggel; nem a levegőből támadta meg ez az állapot; nem pszichés betegsége van(!). Bár a tudomány jelenlegi állása nem ad egyértelmű és minden egyebet kizáró okot, de jelenleg elég jelentős szerepet tölt be a genetikai ok.
Genetikai okra visszavezethető idegrendszeri éretlenség, fejlődési "rendellenesség", ami örökíthető.

Nem rendellenesség, nem betegség, hanem állapot.

Mivel más, mint egy hagyományos idegrendszerrel, ezért a más állapotot szükséges volt elkülöníteni, így van orvosi kódja, orvosi diagnózisa. Ennyi erővel a neurotipikus idegrendszerrel élő, "normális" emberek is kaphatnának egy kódok, hogy a ő idegrendszerük ezt a sajátosságot mutatja.

A legfontosabb, hogy nincs két egyforma autizmussal élő ember.

Nincs uniformizálás; nem lehet keretek közé szorítani az autizmust - hisz egy spektrum – nem lehet "kordában tartani"...

Egyedi és színes.

Akkor is, ha néha fájdalmas.
Akkor is, ha néha pokolian nehéz, akkor is ha napi szintű nehézségekkel kell szembenézni.
Akkor is, ha társadalom nem fogadja el.

Az elfogadás tettekben mérhető, nem szavakban!

Hiába mondod, hogy elfogadod az autizmussal élő gyereket,
ha utána lépten-nyomon beszólsz neki,
kritizálod;
egyfolytában azt érzékelteted vele, hogy ő más, és ez elfogadhatatlan:

• "miért nem olyan, mint te voltál gyerekként?",

• "miért nem szocializálódik?"

• "miért nincsenek barátai?"

• "miért nem olyan, mint a szomszéd gyerek?",

• "miért nem tud normálisan enni?",

• "miért nem tud normálisan öltözködni?",

• "miért hordja a már lyukas cipőt?",

• "miért nem talál meg dolgokat?",

• "miért nem tanul önállóan?",

• "miért van időnként szükséges egyedüllétre és csendre?"

• "miért piszkál állandóan valamit?" (stimming - önstimuláló viselkedés)

• "miért dülöngél előre-hátra, vagy jobbra-balra? miért pörög? miért hintázik? miért nem tud nyugton maradni?" (rocking, motor stereotypy - motoros szetereotípia)

"Gondolkodni nehéz, ezért leginkább ítélkezünk."
/C.G. Jung/

Sokszor a külvilág még a diagnózist sem fogadja el, nemhogy az ahhoz társuló (bár enyhének, furcsának tartott) tüneteket – mert nem elég látványos – hogy autizmussal élsz. Még akkor se fogadják el, ha diagnózisod van; akkor is vagy folyamatosan magyarázkodnod kell; vagy a rosszabb eset, amikor el sem mered mondani. Főleg kamaszként, mert rögtön rád sütik a bélyeget, hogy "nem vagy normális", "idegbeteg vagy", "gyenge elméjű vagy" stb...
Úgy mondanak véleményt, ítéletet (felnőttnek kinéző, meglett emberek), hogy fogalmuk sincs nem csak az autizmusról, de egyéb hétköznapi fogalmakról se.
Paradox, de igaz –
"nem vagy eléggé furcsa ahhoz, hogy autista legyél;
de elég furcsa vagy ahhoz, hogy megkapd:
"neveletlen vagy", vagy "mentálisan beteg vagy", vagy egyszerűen csak "nem vagy normális".
Ez utóbbi tulajdonképpen igaz a maga nemében, egy bizonyos nézőpontból, nem neuroTIPIKUS, tehát ha nem tipikus, akkor "nem normális", hagyományos értelemben. De attól, hogy nem tipikus, még nem rosszabb, nem kevesebb, és betegebb...

Vannak előnyei is ennek a "nem normalitásnak".
Autizmussal élők esetében – nem lehet általánosítani – így nem mindenkire igaz minden, de ezek a pozitív oldal lehetőségei:

• nem hazudnak - "az igazság bajnokai",
  
  

• nem is nagyon viselik el az átverés, manipuláció és igazságtalanság különféle formáit (minimum verbálisan "harcba" szállnak az igazság mellett)
  
  

• nem lehet értelmetlen szabályok közé szorítani őket – lehet ennek fontos jelentősége lesz a jövőben társadalmilag...
  
  

• kreatív, más szemszögből néznek dolgokra, így teljesen más megközelítést tudnak adni – más látásmód (ezt imádom a legjobban)
  
  

• érzékenyek és érzékelők – nyilván nem minden autizmussal élőre igaz, de amelyikre igen, az igazán különleges és már-már "természetfeletti" adottságnak nevezhető (de valóságban csak más idegrendszeri működésről van szó)
  
  

• hiperfókusz miatt, ami felkelti az érdeklődésüket, abban nagyon mélyen elmerülnek és az átlagtól sokkal több és nagyobb tudás képesek összeszedni
  
  

• a hiperfókusz is szerepet játszik abban, hogy egy autistát nem tudsz rávenni, hogy olyannal foglalkozzon, ami nem érdekli (mondjuk ez komoly problémát okoz Magyarországon a közoktatásban, mert amíg egy neurotipikus megtanulja, bemagolja annyira, hogy túl legyen rajta, addig az autizmussal élőt nem tudod rávenni, hogy elkezdjen bármit is azzal, amit utál)
  
  

• bár néha nehézséget okoz a "szó szerinti" értelmezés, néha fantasztikus igazságokra lelhetünk általa - pont ezrét a humorérzék és a humor is más... (mondjuk ez a külvilág számára, inkább nehézség, mint pozitív pont)
  
  

Sok szülő éli meg, hogy elfárad, hogy unja, hogy nem érti meg senki – se őt, se a gyerekét – ezért elszeparálódik a külvilágtól, nem csak ő, mint egyén, de az egész család is.
Igen, mi is átmentünk ezen a fájdalmas szakaszon.
Ma már jobb valamivel, mert megszoktuk, megtanultunk, belejöttünk.
A jó régi közhely "ami nem öl meg, az megerősít".
De egyedül vagyunk, mint a sorstársaink általában.
Vannak összefogások, kezdeményezések, jól bejáratott "helyek", de sokszor már erő és kedv nincs hozzá. Egy ideig jó, hogy "végre valaki megért és nem ítélkezik", de egy ponton túl már a másik nehézségében csak a sajátjaink visszatükröződését véljük fellelni. Mintha ugyanabba a folyóba léptünk volna és néznénk önön életünk tükröződését.

Ebben a helyzetben kell megóvnod, fejlesztened és megélned önmagad:

• legyél nő: aki kívánatos, figyel magára, foglalkozik magával kívül-belül, csábító, szexi, érzelmes és értelmes...
  
  

• legyél anya: aki gondoskodó, szeretetteljes, érzelmileg elérhető, reálisan visszatükröző, aki odafigyel akkor, amikor szüksége van rád a gyereknek, aki jó problémamegoldó, aki minden helyzetben elfogad és támogat, aki megtalálja az autizmussal élő gyerekéhez azt az utat, ami a gyereknek jó (és nem önmagának), és azért még legyél játékos is...
  
  

• legyél társ: aki odafigyel, aki támogat, aki háttér országot biztosít, akivel jó beszélgetni, aki nem csak panaszkodik, aki nem vádol, aki nem kér túl sokat és akivel jó együtt lenni mind érzelmileg, mind szellemileg
  
  

• legyél gyermek: aki a szüleivel is tartja a kapcsolatot, odafigyel rájuk érzelmileg, egészségügyileg, fizikailag...; neked kellene már az ő támaszuknak, segítőjüknek lenned, ehelyett te szorulsz támogatásra (mert halmozottan hátrányos helyzetű vagy a jelen társadalomban te is, a gyerekeid is, az egész családod)
  
  

• legyél a társadalom hasznos tagja; tegyél meg minden tőled telhetőt: e mellett jó lenne, ha dolgoznál, hiszen csak akkor vagy értékes tagja a társadalomnak, de azt, hogy ki fogja a gyereket elhozni az iskolából ebéd előtt (szelektív evő éhezik egész nap az iskolában), ki fogja egyik fejlesztésről a másikra hordani, ki fog érte rohanni, ha a város közepén jön rá az aktuális meltdown, ki fogja intézni az orvosokat, ki fog tanulni vele, mert egyedül nem tud... (és ezt szorozd meg annyival, ahány autizmussal élő gyereket nevelsz) – arról már ne is beszéljük, hogy mindezt miből fizeted ki (?), mert hát az állami ellátás: nulla
  
  

• fejleszd magad: mindezek mellett, ha még maradt erő, pénzed, lelkesedésed, kitartásod jó lenne, ha önfejlesztéssel is kezdenél valamit, mert te vagy a család "szíve-lelke"; ha te nem vagy egybe, borul minden...; tehát nem csak, akkor kell fejleszd, ha teljesülnek a "ha-val" kezdődő feltételek, hanem egyszerűen: muszáj!

• fejleszd a gyermekeid: ez megint nem opcionális!
  Old meg, intézd el, és fizesd ki.
  Ennyi a recept.
  Önálló, öngondoskodó felnőtt vagy, tiéd a pálya.
  Kicsit a "most mutasd meg" játék jutott az eszembe:
  most kiderül mire vagy képes – mennyire vagy jelen – mennyire vagy tudatos...

Ha ez eddig sétagalopp volt, akkor még mindig tartogat az élet kihívást számodra.

Fontos, hogy ne veszítsd el a humorérzéked és a józan eszed...

Ideje, hogy észre vedd, hogy a genetika - élet, karma, Isten... - téged sem kímélt!
Vedd észre, hogy a gyerekek valahonnan hozták ezt az állapotot. Nem sarokházat örököltél, hanem valami sokkal jobbat, de tényleg!
Ez az állapot egy fantasztikus lehetőség is, csak meg kell találni a kincshez vezető belső utat...

Emlékszel még a gyerekkorodra?
Emlékszel az állandó szorongásra?
Emlékszel a folyamatos gyomorgörcsre, amikor ki kellett mozdulj a kuckódból?
Emlékszel, amikor iskolába kellett menni, de lépni alig tudtál, annyira fájt a hasad a stressztől, a félelemtől – pedig jó tanuló voltál, de rettegtél a gyerekektől, attól, hogy ma épp miért fognak cikizni, gúnyolni, vagy ujjal mutogatni rád?
Emlékszel mikor reggel arra ébredtél, hogy fájt az egész fogsorod mert vicsorgattad a fogaid a szorongás miatt? Hiába kaptál mindenféle ketyeréket a szádba, még úgy is tudtad húzni az álkapcsod (vicsorgatni).
Emlékszel, hogy téged egészen más dolgok érdekeltek, mint a korosztálybeli gyerekeket?
Emlékszel, hogy nagyon kevesen fogadtak el?
Emlékszel, hogy évekig tartott míg egy közösség valamennyire befogadott, és legalább egy kicsit részeként tekintett rád?
Emlékszel, hogy mindig te voltál a csodabogár, a különc?
Emlékszel, hogy egyedül te kerülted a közösségi találkozókat?
Emlékszel, hogy a szívednek oly kedves barátnőddel sem voltál képes elmenni hajókázni?
Emlékszel, hogy téged is elért régen a nemi identitás keresés problémája?
Emlékszel, hogy egészen kicsiny gyermekként úgy aludtál el, hogy a párnán nézegetted a virágokat, vagy simogattad a puha bársonyos falikárpitot, mert az olyan jó érzés volt!?
Emlékszel, hogy valamit mindig babrálnod kellett? Csavargattad a ruhád szélét, vagy a párna csücskét, csak csak a radírodat forgattad körbe-körbe a saját tengelye körül...
Emlékszel, hogy csak úgy tudtál elaludni, hogy a fejedre tettél egy kispárnát, hogy teljesen kizárd a külvilágot?
Emlékszel, hogy a pörköltből csak a szaftot tetted a köretre, mert a hús túl piros, túl zsíros, túl mócsingos, túl furcsa volt?
Emlékszel, ha nem otthon ettél, akkor mindig csak ugyanazt kérted, mert az volt "biztonságos", mindig kiszámítható és ugyanolyan volt – tudtad mire számíthatsz és azt kaptad!?
Emlékszel, hogy nem értetted, miért jó mindig a fehér csempére lépni a padlón?
Emlékszel, hogy bíztál a felnőttekben, és sokszor becsaptak, átvertek, hazudtak? Emlékszel, hogy nem értetted, hogy tehetnek ilyet? Emlékszel, hogy képtelen voltál felfogni, nem értetted, hogy volt képes megszegni a saját szavát egy hatalmas felnőtt, egy bölcs, mindent tudó tanár!? Hazudott, átvert, becsapott - és még téged tüntetett utána fel rossz színben, és kaptad a megaláztatást és megszégyenítést?
Emlékszel a csalódás fájdalmára?
Emlékszel mennyire igyekeztél megfelelni?
Emlékszel, hogy mindent megtettél azért, hogy szeressenek a felnőttek, és elfogadjanak a gyerekek?
Emlékszel, hogy kövér voltál és ezért bántottak?
Emlékszel, hogy sírtál a karácsonyfa alatt a túlsúlyod miatt?
Emlékszel, hogy eldöntötted: lefogysz!?
Emlékszel, hogy miután lefogytál, azért bántottak, hogy sovány vagy!?
Emlékszel?
Soha semmi nem volt elég jó, elfogadható, szerethető, amit tettél. - A külvilágból kaptad az elutasítást, az el nem fogadottságot (nem a szüleidtől!)
Emlékszel mennyi fájdalom, és szomorúság gyűlt össze a szívedben?
Emlékszel mennyi erőt kellett összeszedned, hogy elkezdj változtatni?
Emlékszel mennyi mindent tettél meg azért, hogy uniformizáld magad a társadalomhoz, az emberekhez?
Emlékszel, hogy szépen lassan megtanultad a külvilág szabályait?
Emlékszel, hogy anyaként téged hibáztatott mindig mindenki, mindenért!?
Emlékszel, hogy mennyi munkát, erőt és figyelmet tennél mind önmagad fejlesztésébe, mind a gyermekeid fejlesztésébe?
Emlékszel, hogy mekkora kő esett le a szívedről, amikor megtudtad, hogy: autizmus spektrumzavar!?
Emlékszel, hogy hirtelen minden puzzle a helyére került!?
Minden értelemet nyert!
Minden kristálytisztává, és átláthatóvá vált.
Minden fájdalom, és szenvedés kapott egy matricát; lett egy neve.
Minden trauma oka kézzelfogható lett.
Minden, ami addig érthetetlen volt, érthetővé vált - nemcsak a gyerekeid tükrében, de a saját belső világodban is.
A láthatatlan, gyötrő és mardosó szörny megmutatta arcát, felfedte kilétét.

Autizmus... – visszhangzik a szó a végtelenbe.

Egy szó, amit egy ember akaszt a másikra, mert más a biológiája.
Szerencsés vagyok, és szerencsések a gyermekeim.
El sem tudom képzelni, mit élhetnek meg azok a családok, ahol súlyos autizmussal élő gyermekek vannak.
A meg nem értettség, az el nem fogadottság, a szenvedés tanít.
Biztos van, akiből egészen mást hoz ki..., belőlem az elfogadást "préselte ki"... Megtanultam a szeretet egy másik "nyelvét", aminek addig a létezéséről sem tudtam.
Megtapasztaltam, hogy mindig mást láttak az emberek belőlem, mást gondoltak, mást véltek, mint amit én belül megéltem. Tudom, hogy a gyermekeim pontosan ugyanezt élik át. Látom, hallgatom a történeteiket, tapasztalom.

A becsült adatok alapján a Földön - csak a diagnosztizált autizmussal élőket figyelembe véve -, minden 127. ember autizmussal él. (Ha a nem diagnosztizált - főleg idősebb nők és lányok - eseteket is figyelembe veszük, akkor ez az arány sokkal magasabb.)
Sokan vagyunk, és egyre többen leszünk; mivel öröklött állapotról van szó. Ideje lenne megérteni, hogy teljesen mindegy milyen a veled született idegrendszered – neurotipikus, atipikus - mind különbözőek vagyunk!

Nincs két egyforma ember.
Nincs két egyforma megélés.
Nincs két egyforma életút.
Nincs két egyformán megélt érzelem.
Nincs két egyformán átélt tapasztalás.

ÉLNI, és ÉLNI HAGYNI.

Mikor tanuljuk már meg?
Mikor tanuljuk meg elfogadni egymást?
Mikor tanuljuk már meg, hogy egymás bántása nem hozhat boldogságot, békét és szeretetet az életünkbe!
Mikor lesz elegünk az ítélkezésből?
Mikor unjuk meg, hogy egy képzelt, általánoshoz, normálishoz akarunk mindent, és mindenkit mérni?!
Mikor fogadjuk el, hogy mind másképp érezzük jól magunk a világban!?
Mikor leszünk képesek megérteni, hogy ami neked jó, az nem biztos, hogy nekem is jó!
Mikor fogjuk tudni tiszteletben tartani azt, hogy egy önálló felnőtt ember képes eldönteni, hogy mit akar, és mit nem akar!
Mikor fogjuk már felfogni, hogy semmi, de semmi közünk nincs ahhoz, hogy a másik ember hány fokos lakásban érzi jól magát; milyen ételt szeret enni; milyen színek között érzni jól magát; hány állatot tart...
Mikor értjük meg, hogy színesen szép a világ!

Mikor és miből fogja megtanulni az emberiség, hogy a SZERETET az egyetlen meghatározó és fontos energia; valódi jelentéssel, és jelentőséggel bíró állapot; ami fontos, ami számít.
Minden egyéb: semmiség.

 Szeretettel, Gabi

"Személyiség fejlesztésre vállalkozni valójában népszerűtlen merészség, ellenszenves letérés a széles útról, különc remeteség - ahogy éppen az a kívülállónak képzelni tetszik. Nem csoda hát, hogy kezdettől fogva csak kevesen csábultak erre a különös kalandra."
/C.G. Jung/

*Az írás saját szellemi termékek, kizárólag engedéllyel, vagy forrás megjelölésével használhatóak fel!