repetitív repedések...

verseim, írásaim, meséim —
mind személyes megélésekből,
tapasztalásokból,
emberi kapcsolódásokból születnek

amivel életem során gyakrabban találkozok —
az általános emberi működésekben,
arról többet írok...

vannak visszatérő emberi témák...,
amelyek időről—időre újra megérintenek —
illetve újra és újra visszatérnek az életembe —
hol így, hol úgy...

...

van az a közhelyes mondás, miszerint:

"ami újra és újra visszatér az életünkbe,
azzal még dolgunk van"

talán van ebben igazság —
de nem biztos,
hogy minden ismétlődő emberi tapasztalat
"megoldandó feladat"

a világ nem tűnik el
...
amíg élünk — tapasztalunk...
látunk  s érzékelünk —

...

én is,
te is

...

vannak dolgok,
amelyek egyszerűen az emberi létezés részei:

kapcsolódások,
félreértések,
közelség s távolság,
bizalom,
koherencia,
sérülékenység,
a másik ember részleges megismerhetősége

...

a mintázatok valóban léteznek

...

vannak dinamikák és tendenciák —
s vannak valós pszichológiai működések:

traumák,
sérülések,
torzítások,
elfojtások,
projektálás,
van árnyék
és vakfolt
...

mind hatással vannak ránk,
de mind egyének vagyunk —
egyéni utakkal,
egyéni tapasztalatokkal,
egyéni feladatokkal,
egyéni lehetőségekkel
és korlátokkal
...
az idegrendszeri másságról
még nem is ejtettem szót

számomra ez volt talán a legnagyobb
tanulólecke
...
az idegrendszeri másság megismerésével jöttem rá,
hogy akár tetszik nekem, akár nem —
vannak az embernek korlátai

—

szép az a túl optimista önsegítő gondolat, hogy:
"mindenki mindenre képes" —
de a valóságban idegrendszeri, neurobiológiai,
pszichológiai korlátok is léteznek

...

értem a jó szándékot,
a segíteni akarást — minden ilyen "pozitív" gondolat mögött,
DE
az érme másik oldalára nem hinném,
hogy rálátnak azok, akik ezeket a dolgokat
ennyire leegyszerűsítik

— 

aztán persze lehet, hogy én tévedek —  látják és értik,
de akkor meg én nem értem őket
...

mi az érme másik oldala?

az, hogy a motivációs, segítő szándékú,
sokszor erősen leegyszerűsítő mondatok, idézetek, gondolatok
...
bár tudattalanul
—  feltételezem minden szándékosság nélkül csinálják —
de sokszor ártani is képesek,
mert nem veszik figyelembe az egyéni (biológiai) működéseket
—
amik természetesen nem jelenthetnek
kifogásként búvóhelyet,
DE
van egy kérdésem azokhoz, akik ebben mélyen hisznek,
és most összeráncolják a szemöldöküket, hogy
"ez mellébeszélés, mégis csak kifogás!"
...

kedves kételkedő!

szerinted valóban csak a szándékán, akaratán, magabiztosságán
és "tudatosságán" múlik egy másik idegrendszerrel élő embernek,
hogy képes—e rá?
biztos vagy benne?
van tapasztalatod, esetleg tudásod az idegrendszeri sokszínűségről?
van személyes tapasztalatod egy más idegrendszeri működésről,
mint amivel jómagad létezel és működsz?
vagy ez eddig esetleg fel sem merült  benned?
nem is tudsz ennek a jelentőségéről?
.
.
.
mondok egy speciális idegrendszeri élethelyzetet —
mit él(het) meg egy neurodivergens ember 

(nem fogok részletekbe menni, mert rengeteg féle megélés van — számtalan variációval)

ha neurodivergens idegrendszerrel élsz...

nem biztos, hogy menni fog a small talk — vagy kimondhatatlanul elfáradsz tőle...
nem biztos, hogy egyszerűen és könnyedén fogsz tudni kapcsolódni emberekhez,
nem azért mert nem akarsz, hanem mert szó szerint fizikai fájdalmat okoz egy idő után —

mikor minden egyes társas helyzetben —
ez mind egyszerre van benned:

(ha ezt a hosszú felsorolást végig "darálod" magadban, lehet átérzed, átéled...)

• a hangok 
  
• az arcok
• a tekintetek
• a mosolyok
• a kérdések
• a szájbiggyesztések
• a nem értett hangsúlyok
• a rögtön nem dekódolható mozdulatok
• a reakcióidő gyorsasága
• gondolatai összerendezése és valamennyire értelmes formába öntése
• a zajok
• a fények
• a szagok
• az illatok
• a túl sok minden
• sok az ember
• túl közel vannak
• a hőmérséklet
• fázom
• izzadom
• tikkel a szemem
• "úristen hozzámért"
• nem tudom
• nem értem
• jól tudom?
• jól értem?
• mintha mást mondana, mint amit gondol
• de megtanultad, hogy nem szólhatsz
• de ha csendben vagyok — nem mondom ki — akkor én hazudok
• mit kell tenni
• reagáljak?
• vagy inkább ne?
• kérdezzek?
• vagy ne tegyem?
• lehet?
• nem lehet?
• kell?
• nem kell?
• mondjam?
• ne mondjam?
• beugrik, hogy már hányszor bántottak, mikor kimondtad
• mikor őszintén válaszoltál
• téged néztek ilyennek, olyannak, amolyannak
• hogy megítéltek
• volt, hogy megbüntettek
• elítéletek
• nem kérdeztek
• nem kértek
• nem érdekelte
• lerázta
• nem hallgatta meg
• nem is érdekelte?
• mintha nem is figyelne...
• túl sok vagyok?
• vagy túl kevés?
• túl sokat mondok?
• vagy túl keveset?
• mennyit és mit lehet?
• mit akar?
• és mit nem?
• mit vár el?
• hazudik?
• nem érzem őszintének...
• tényleg így van?
• ez tényleg egy mintázat?
• valóban ez egy összefüggés?
• tényleg inkoherens?
• jól érzékelem?
  
• nem áll össze a kép,
• pont ezért mégis összeáll
• tudom? — vagy mégsem?
  
• számít? — vagy nem?
• a szemembe néz — jaaaj...
• tartani kell a szemkontaktust — de meddig bámuljuk egymás szemgolyóját?
• kezd könnyezni a szemem — bebandzsulok...
• hova nézzek?
• mire fókuszáljak?
• miért néz?
• van rajtam valami?
• leettem, leittam magam?
• mosolyog... — miért?
• úristen elvesztettem a fonalat!
• mit kérdezett? — hol tartunk?
• szétestem
• mosolyogj!
• csak lazán és könnyedén!
  
• most ez alatt mit ért?
• nem értem...
• vajon félre fog érteni?
  .
  .
  .
  és most válaszoljak:
  lazán, könnyedén, egyszerűen, érthetően?
  viccesen és mosolygosan
  .
  .
  .
  jó..., de hogyan???
  .
  .
  .

végtelennek tűnő,
kíméletlenül kimerítő
minden ilyen helyzet —
...
alig várod, hogy hazaérkezz...,
a saját kis kuckódba,
a csendbe
.
.
.
már amennyi csend van három érintett gyerek mellett :)
—
de ez már a te biztonságos zajod,
még ha fáraszt is... 
ahol nem kell pásztázni a másikat,
figyelni a reakciókat,
nem várnak tőled semmit
...
ahol azon nevetnek,
hogy csak te nevetsz egyedül a saját idétlen vicceiden:
közösen nevetünk —  egymás mellett,
teljesen máson...

...

tudod mekkora szabadságélmény ez?
és mennyire végtelenül biztonságos?

.
.
.

 egyetlen dolgot ragadtam csupán ki a neurodivergens működésből,
a kommunikációs nehézségeket némi szenzorossággal keverve...

ez csupán egy apró szelet az auti—tortából...
egy picinyke részecske
(nem minden autizmussal érintett személynek okoz nehézséget a társas kommunikáció)
— 

egy, a társadalmi stigma szerint — "akin nem látszik, az nem autista..."
"jól funkcionáló",
"nem is látszik rajta"
"biztos nem is neurodivergens"
"de hisz tökéletesen működik az élete"
...
az autizmus nem látható...
(nyilván a magas támogatottsági igényű személyeknél látható)

—

ott tartottam, hogy az autizmus nem lehet mentség...
nem az —
de
mikor azt mondod, hogy
"ne kifogásokat keress, hanem csak hozz döntést és kezd el csinálni" —
akkor nem látod —  hiszen nem is láthatod, nem is tudhatod, nem a hibád —
hogy a másiknak,
a mögött az 5—10 perces beszélgetés mögött
adott esetben mennyi munka van,
mennyi fejlesztés,
mennyi terápiás munka
...
hatványozott erőfeszítéseket követel,
mert az idegrendszeri működés nem kapcsolható le,
nem a szándéktól függ,
nem lehet ki—pszichologizálni...

fontos!
hogy lehet — sőt erősen ajánlott (!) pszichoterápiába járni,
a támogatás elengedhetetlen, mert
lehet működésben javulásokat elérni,
meg lehet tanulni dolgokat,
sőt a fenntarthatóság idejét is lehet nyújtani, tágítani,
de
a neurodivergens idegrendszer nem betegség,
nem egyszerűen "felülírható", vagy  "meggyógyítható" —
hanem egy eltérő idegrendszeri—ideghálózati működés
...

amivel megtanulunk — megtanulhatunk — együttélni
több—kevesebb sikerrel és eredménnyel
—
nekem személyesen "csak" erre az élethelyzetre van
némi rálátásom, tapasztalásom
...

egészen biztos, hogy van még számtalan élettörténet
más—más nehézséggel, fájdalommal, kihívással...

nem vagyunk egyformák,
nincsenek egyforma megoldások,
egyforma minőségben élhető életek, helyzetek...

—

sok versemben élek kifogással a segítő szerep "ellen"
...
talán...
nem versben megfogalmazva,
némi személyes réteget beemelve érthetőbbé válnak
a verseim, írásaim
...
nem titok, hogy a gyermekeim (három gyermekemnek van diagnózia)
és én magam is — rajta vagyunk az autizmus spektrumon

—
ez tény
— 

szerintem nem szorul magyarázatra, hogy
orvosról—orvosra,
pszichológusról—pszichológusra
jártunk sok—sok évig
...
nem hobbiból,
hanem komoly nehézségek miatt —
...
amin a szakmai rendszer —  a szaktudásával
több, mint egy évtizedik
csak "kísérletezett", címkézett,
és hibáztatott...

az elsőrendű vádlott,
természetesen én voltam:
az anyuka (ugye a pszichológiában az elsődleges "bűnbak"),
aztán idővel beállt a sorba az apuka is...
és persze egy bizonyos életkor után, már magát a gyereket is
elkezdték hibáztatni
—
ezek is azon dolgok közé tartoznak, amiket fel kellett dolgozni —
autizmus ide, vagy oda...
.
.
.
a segítés is válhat a legjobb szándék mellett is bántalmazássá,
vagy legalábbis  újabb trauma forrásává...
.
.
.
az egész fájó "kalandtúránk" csak annyin múlt,
hogy valahogy ezt a szeletet — az autizmust —
még a szakma is "tanulja"

...

meglepődtem,
amikor egy tanfolyamon (szülői tréning)
az ország legismertebb autizmus specifikus pszichiátere
azt mondta nekünk szülőknek, hallgatóknak, hogy
...
"ti most már többet tudtok az autizmusról, mint
egy általános orvosit végzett (pszichiáter) szakember"

(elmondása alapján az orvosin 1 óra autizmus képzés van —
mi 12 órás "autista használati és működési útmutatót" kaptunk a gyerekeinkhez)

—

 ekkor mi már a családommal már nagyjából 20 éve "küzdöttünk" együtt...
valamivel, valami ellen — aminek nem volt neve —  csak hatása az életünkre

...

talán az egyik legfájdalmasabb felismerés az volt így utólag,
hogy amíg nem tudtuk mivel állunk szemben —
mi—miért úgy történik ahogy...
mi is bántottuk egymást —
sok—sok éven keresztül, mert nem értettük egymás működését...
állandóan félrekommunikáltunk,
elbeszéltünk egymás mellett

...

évekig tanultuk, hogyan értsük meg egymást

— 

az elmúlt hetekben vezettük be —  ez is tipikus auti—buggyanás —
ha valaki viccből mond valamit, ironizál, hülyéskedik verbálisan,
akkor a mondat után odamondjuk, hogy:
"lol" vagy "xd"
...
kimondhatatlanul sok félreértés, sértődés, megbántódás született abból,
hogy mind másképp értelmezzük a humort,
és túl sok mindent veszünk szó szerint,
nehéz volt megkülönböztetni, hogy a másik mikor viccel
és mikor gondolja komolyan, amit mond
.
.
.
egy neurodivergens ember egyéni dolgait is nehéz feltérképezni,
megtanulni támogatni a számára megfelelő módon...
és mi (hivatalos diagnózissal) négyen vagyunk
.
.
.
autizmus mellett
nyilvánvalóan mindenkinek vannak személyes pszichológiai sérülései,
kapcsolati sebei is —
sokszor éppen azért, mert nem kap időben megfelelő megértést és támogatást

ezért a terápia elengedhetetlen...
—

mindenkinek nehéz...
mindenkinek megvan a saját maga baja, dolga, feladata
és egyik sem mérhető a másikhoz
.
.
.
talán pont a saját utamon tapasztaltak miatt
nagyon érzékeny vagyok az általánosításra,
mert a saját bőrömön — bőrünkön tapasztaltam:

hogy az emberi tudás véges,
senki sem mindent tudó és mindenható 
—

mindenki egyedi és megismételhetetlen —
a szépségeivel, az erényeivel
és fájdalmaival, hibáival együtt 

—

nem lehet egyen—zubbonyokba helyezni az embereket,
nem lehet és nem is kell mindenkitől ugyanazt elvárni

...

de tudom —
"ezt nevelték belénk": otthon, az óvodában, az iskolában...,
és ezt várják el a munkahelyen, a barátok és a családtagok:

"illeszkedj pontosan",
"ne legyél más",
"ne gondolj mást",
"ne kérdőjelezd meg a megszokott működéseket",
"ne legyél túl érzékeny",
"ne bonyolítsd túl és ne analizálj ennyit",
...
mert ez mind nagyon—nagyon kényelmetlen

...

kényelmetlen mindenkinek:
aki próbál valamilyen képet fenntartani,
aki nem mer szembenézni a saját inkonzisztenciájával
.
.
.

ha nem állsz be a sorba,
te vagy antiszociális,
a furcsa,
a más,
a lázadó,
az érthetetlen
...
akit... talán... jobb:
—
elkerülni
—

ha idáig eljutottál az olvasásban,
akkor talán felmerülhet a fejedben, hogy
"na jó, de ez csak a te tapasztalatod" —
igen, ezek az én tapasztalataim,
de van arról ismeretem, hogy
sok—sok autizmussal élő ember, család
hasonló nehézségekkel küzd nap, mint nap
...

vannak variációk,
mindenki története más és más...
és én is csak egy apró szösszenetre nyitottam ablakot

talán egy dolog közös a történetekben:
"a meg nem értettség,
a nem elfogadás,
és a különcnek nézettség" —

...

természetesen a társadalmi kommunikáció gyakran empatikusabbnak tűnik,
mint a hétköznapi valós tapasztalat
.
.
.
a világban az emberek pont annyira sokszínűek,
mint a természetben fellelhető élőlények, és színek —
végtelen kombinációs variációjában
létezünk, léteztünk és létezni fogunk
...

a leegyszerűsítés nem megoldás —
semmire és semmilyen körülmények között

—

egymás teljes megértése,
érthetősége szinte lehetetlen...
láthatunk részleteket,
vannak emberek, akiket jobban ismerhetünk,
érthetünk bizonyos részleteket —
.
.
.
de
soha nem tudom megélni az egész életed tapasztalatait,
és nem tudod minden egyes apró mozzanatát átadni nekem —  
és ugyanezt én sem tudom megtenni veled
...
mintázatokat, működéseket láthatunk,
érzékelhetünk, tapasztalhatunk a másik emberből —
de teljes valójában soha nem érthetjük meg a másik ember lényét,
belső gazdagságát, vagy épp hiányait,
fájdalmait, vagy életének legszebb, boldog pillanatait...
.
.
.
talán...
az érettség nem mindig azt jelenti,
hogy bizonyos fájdalmak végleg eltűnnek —
megsemmisülnek és mintha soha semmi nem is történt volna,
eltűnne a tapasztalás lenyomata

ha így lenne —
soha nem tanulnánk...
a hibáinkból,
a kudarcainkból,
a botlásainkból,
a fájdalmainkból

...

az érettség talán inkább azt jelenti,
hogy egyre pontosabban látjuk
a működéseket és mintázatokat — mind kívül, mind belül —
és egyre kevésbé veszítjük el benne:
önmagunkat
.
.
.
idővel...
talán...
még a működésünk is megváltozik
.
.
.

és... igen —
néha magamat is azon kapom,
hogy belecsúszok egy—egy felvett szerepbe,
egy segíteni vágyó "jó" szándékba,
a "többet tudok az adott témáról" okoskodásába
...

de az élet végtelenül kegyes velem —

egyrészről olyan gyerekekkel áldott meg az ég —
akik mellett sokáig "nem űzhetem" ezt az önámítást...

másrészről a saját működésem is mintázatérzékeny —
így önmagam előtt is elég hamar "lebukom"...

.
.
.

egy valamit viszont megtanultam:

nem az a fontos, hogy
én mit tartok jónak,
vagy hasznosnak —

hanem az, hogy
a másiknak
mire van szüksége...

—

viszont ezt csak: 
ő
tudhatja,
mondhatja,
kérheti,
vagy vállalhatja
...
s akár el is kerülheti —

talán ez utóbbi a legnehezebb,
a legfájdalmasabb —
mikor látjuk a potenciált...
de nem történik érdemi változás
.
.
.
viszont
tiszteletben kell tartani,
hogy senki helyett nem tudunk:

se megérteni,
se felismerni,
se fejlődni,
se terhet, fájdalmat elcipelni,
se tapasztalni,
se változni,
se megélni,
se élni
.
.
.

Szeretettel, Gabi 

Az ember nem azt látja, ami van,
hanem amit látni képes.
/Hamvas Béla/

 *Az írás saját szellemi termékek, kizárólag engedéllyel, vagy forrás megjelölésével használhatóak fel!